A testvérkapcsolatban mindig van valami rivalizálás. Ez nem jelenti, hogy rossz lenne a viszony: ettől még szerethetik egymást, összefoghatnak gyerekként, és lehetnek igazi támaszai egymásnak felnőttként. Azonban, ahhoz, hogy el tudjuk helyezni magunkat: elég jók vagyunk-e, összehasonlítjuk magunkat másokkal, és testvérek között pedig sokkal erőteljesebben adódik az összehasonlítás kényszere, hiszen a „döntőbírák”, azaz a szülők azonosak. A tét is nagyobb: a szülői figyelem, odafordulás nélkülözhetetlen az önbizalomhoz, ezért is érezhetik a testvérek, élet-halál kérdés, hogy ne maradjanak alul a másikhoz képest.
A versengést megakadályozni nem lehet, de lehet jól kezelni. Először is, ne szítsuk szándékosan! Ne hecceljük a gyerekeket azzal, hogy „lássuk, ki dobja messzebbre a követ a tóba!” vagy „ki végez először a főzelékkel?”, azaz ne forszírozzuk az összehasonítást, ne versenyeztessük őket! Bárhol elhangozhat egy-két ilyen mondat, ha a szülő valóban csak játéknak szánja, és nem ez határozza meg a mindennapokat. De ne próbáljuk úgy motiválni a gyerekeket, hogy egymás legyőzésére buzdítjuk őket!
A versengés az élet része, de ennek jó esetben nem a család a legfőbb terepe, ott inkább abban segíthet a szülő, hogy kezelhetővé teszi a testvérek között meglévő rivalizálást, és érzékelteti, hogy a szülői szeretethez nem kell felülmúlni a másikat. Azzal adhatja a legtöbbet, hogy teljesítménytől (különösen az egymáshoz viszonyított, relatív teljesítménytől) függetlenül, a maga egyediségében fogadja el és értékeli a gyereket.
A gyerekek provokálják az összehasonlítást. Kérdezgetik anyát, apát, hogy „te melyikünket szereted legjobban?”, és persze azt várják, hogy őket. Figyelik, kit, mennyit és miért dicsér a szülő, és ki mennyi figyelmet, időt kap. Szóvá teszik, ha a másik kapta a nagyobb csokit, a szebb babát. Konfliktust generálnak, hogy a szülőnek igazságot kelljen tennie, és ha nem is mondta meg, kit szeret jobban, így mégis kiderüljön.
Idővel aztán konstruktívabb módon oldják a rivalizálás okozta feszültséget. Ezek érettebb megoldások, de ugyanúgy tudattalanok, mint a fentiek. Gyakran felosztják egymás között a szerepeket a testvérek. Egyik az okos, másik a szép. Egyik a vagány, másik a kedves, egyik a reál, másik a humán. Illetve, felosztják a szülőket. Az egyik több elismerést kap anyától, másik apától, és el is kezd hozzá jobban húzni. Ilyenkor persze nehezen bogozható ki, a szülőktől indulnak-e ezek, vagy a gyerekektől.
Ezek a megoldások látszólag kellemesebbek, mint az állandó civakodás és féltékenykedés, de ezekkel is érdemes óvatosan bánni, szülőként legyen észnél az ember, és próbálja árnyalni a képet!
Lehet, hogy pillanatnyilag oldja a feszültséget, ha Kati a szép, Orsi az okos. Csakhogy eljön az idő, mikor Orsi ismerkedne, randizna, vagy akár ettől függetlenül is szeretné megélni magát, mint szép nőt, akinek nemcsak a matekverseny kapcsán keresik a társaságát. Kati is beleunhat a szép szerepébe, és vágyhat valami többre, tartalomra, arra, hogy ne csak úgy tekintsenek rá, mint hajasbabára, hanem mást is kinézzenek belőle.
Hiába ad némi gyógyírt az egyik területen elért kudarcra, hogy „sebaj, én úgyis a másikban vagyok jó”, nem várhatjuk, és nem is lehet cél, hogy lemondjon a többi sikerről a gyerek. Az ember sokszínűbb lény, mint hogy megelégedjen egy-két jótulajdonsággal, hiszen bizonyos élethelyzetekben, kapcsolatokban egyik, másikban a másik kerül előtérbe.
Ha túl erős ez a testvér-összehasonlítás, az alaposan elbizonytalanítja az embert azon a területen, ami a testvér számára van kijelölve. Nem beszélve arról, milyen gondokat okoz, ha azon a téren éri rossz élmény a gyereket, ami elvileg az ő sikerterepe. Ha Kati elől más lány halássza el a bókokat, Orsi pedig rosszul szerepel a tanulmányi versenyen, annak ellenére fogják úgy érezni, elveszett valami fontos kapaszkodójuk, hogy meglehet, mindketten tehetséges, okos és szép lányok. Ráadásul ezekkel a címkékkel korlátozza is a szülő a gyerekeket: egyfajta szerepbe kényszeríti, ahonnan nehéz kilépni, noha idő közben talán változnának, más lenne számukra fontos.
Biztos sokan felsóhajtanak, hogy de hiszen nem lehet mindenért pont ugyanannyit dicsérni a gyerekeket! (Nem is lenne őszinte: tényleg nem egyformák.) A versengés, irigység azzal csökkenthető, ha lehetőleg kerüljük a „Te ilyen vagy!” típusú, címkéző állításokat, és próbálunk minél inkább az adott helyzetre reagálni. Fogalmazzuk meg, hogy mennyire megindító volt, ahogy ezt a verset szavalta, hogy mennyire csinos rajta ez a ruha (itt és most), hogy mennyire elgondolkodtatott minket, amit hozzáfűzött a filmhez, vagy mennyire tetszik nekünk a festménye. Ezek a visszajelzések azért is jók, mert így megtanul a gyerek örülni saját magának, amit elért, megélt, és nem kínozza magát azzal, hogy „de akkor is, van, akinek ez még jobban megy!”.
Persze, a gyerekeknek érzékeny a fülük, és még így is eszükbe jut, az ő rajzukra semmit se mondtunk, a tesóé meg bezzeg tetszett! De ha látják, hogy tényleg mindkettőjükre figyelünk, értékeljük őket, és teljes valójukban fogjuk őket fel, nem pusztán néhány séma mentén, akkor nem lesz olyan fájó, ha abban a pillanatban épp a másik kap egy kis reflektorfényt.
Cziglán Karolina
pszichológus
