A nagy nyári anyakihívás: a gyereketetés

Zanza!

A hosszú nyár minden szempontból számtalan izgalmat tartogat, de egyszer csak elérkezik az idő, amikor véget érnek a táborok, és nem is utazunk éppen sehová. Akkor pedig elkezdődik a nagy otthonlevés ideje. Boldogok azok az anyukák, akik meg tudják oldani, hogy ilyenkor ne kelljen bejárni a munkahelyükre – gondolnánk, de nem lenne igazunk. Mert ezeknek a heteknek a legfőbb programja az anyák számára nem a gyerekek felé fordulás, az év közben prolongálódott nevelési ügyek bepótlása, vagy az önfeledt játék – hanem az etetés.

A gyerekek gyakorlatilag egész nap esznek. Ez sajnos mennyiségileg is igen fájdalmas tud lenni, ugyanis ezt az ételt valakinek haza kell szállítania. Ha év közben panaszkodtunk, hogy milyen nehéz a karton tejeket és kilószámra vásárolt fagyasztott zöldségeket mozgatni, akkor most ugyanennek a többszörösével kell megbirkózni, nem is beszélve a magában is minimum ötkilós dinnyéről és a többi gyümölcsről.

Ez az első pont, amikor az ember némi nosztalgiával kezd gondolni a közétkeztetésre. De azért ilyen könnyen nem adja meg magát, hanem bebizonyítja, hogy ő maga mennyivel jobb, finomabb, minőségibb ételeket tud az asztalra tenni, mint a profik. Reggelire tükörtojás, ciabatta, lecsó, ebédre minimum szilvás gombóc, vacsorára pedig nyilván palacsinta dukál, hogy a kisétkezéseket már ne is soroljuk.

A terülj-terülj asztalkám időszaka tűrő- és felfogóképességtől függően egy naptól két hétig terjed, az okos gyerekek ugyanis nagyon hamar rájönnek, hogy most bármit kérhetnek, és nem is fogják vissza magukat. Én általában az aranygaluskánál szoktam észbe kapni, hogy ha ez így megy tovább, a konyhában fog érni a hetvenedik születésnapom, anélkül, hogy bármi mást is csináltam volna életemben. Nesze neked otthonról dolgozás. Mindent egybevetve, ha a dolog két végpontját nézzük, a nyári szünet elején még rend szerint kiflit sütök a gyerekeimnek, a végén meg virslit.

Ha sikerült beállítani a dolgok ideális egyensúlyát, és megtaláljuk azt a néhány ételt, amit húsz perc munkával elő tudunk állítani, ráadásul meg is eszik a kölkök, még mindig nem vagyunk semmivel sem beljebb, sajnos. A konyhai tennivalók ugyanis a bevásárlással és a főzéssel, na meg az etetéssel még korántsem érnek véget, ekkor jön ugyanis az elpakolás és a mosogatás, amiről szintén hamar belátja az ember, hogy Sziszüphosz a maga melójával irigylésre méltó ember volt tulajdonképpen. Ennek soha nincs vége, és amikor azt hinnénk, hogy igen, már kezdhetjük is elölről az egészet.

Én a magam részéről egyébként nagy híve vagyok az önkiszolgálásnak, nem gondolom, hogy akár egy hároméves gyerek ne tudna kivenni egy joghurtot a hűtőből és önállóan bekanalazni, ha két étkezés között megéhezik. Szerencsére ezt a gyerekeim is belátták, tudják, hogy hol van a vaj és a kenyér, nem kell mindenért anyát ugráltatni. Ezért azonban nagy árat kell fizetni: gyakorlatilag nincs olyan perc, amelyben a konyha vállalhatóan nézne ki.

Ne áltassuk magunkat, olyan sincs, hogy reggel viszonylag tiszta konyhába sikerül kitámolyogni, hogy megfőzzem a kávét. Ismerik a második vacsora intézményét? Felmérésem szerint ez a legfontosabb étkezés minden gyereknek, és természetesen két perccel azután kezdik követelni, hogy aznapra tökéletesen kitakarítottam és lelki értelemben lezártam a konyhát.

Ön hogy oldja meg a nyári gyermekétkeztetést? Nagymama? Ételfutár? Kifőzde? Vagy ugyanezek a problémái? Kommentelje ide! Külön szeretettel fogadjuk a rendes anyák kommentjeit, akiknek a gyerekei önként és lelkesen terítenek és mosogatnak naponta ötször, megfőzik az ebédet (és a vacsorát), és még anya kávéját is felszolgálják csinos tálcán.

Blogmustra