Gyerekirodalmi kikicsoda: Lakatos István

Zanza!

A népszerű Lencsilány képregényekről, a 2012-ben az Év Gyermekkönyvének választott Dobozváros meseregényről sokan ismerhetik Lakatos István írót, illusztrátort. Könyvei egyszerre építkeznek a mesék, sci-fik, fantasyk elemeiből, így alkotnak sajátos, a gyerekek és a felnőttek számára egyszerre érdekes világokat.

Legfrissebb kötete az Óraverzum -trilógia első kötete, a Tisztítótűz . A Seon bolygón játszódó történet hőse az ötéves Mirkó, akinek a végtelenül unalmas napjai hirtelen rothadásnak indulnak. 

Meddig mehet el a durvaság ábrázolásában egy meseregény, hol húzódik az őszinteség határa és mik a legfélelmetesebb lények? Többek között erről kérdeztük Lakatos Istvánt.

A Dobozváros egy korai változatában kinyírtál egy mosómedvét, de ezt végül átírtad. Az Óraverzum ban viszont most hullanak a cuki állatok, a pónik, mókusok, nyulak. Vártad már a véres leszámolást?

Nem, csak tudom, hová akarom kifuttatni a sztorit. Amik miatt az Óraverzum közönségesnek, durvának tűnhet, azoknak később mind-mind funkciója lesz. Mirkó részben azért műveli azokat az ordenáré dolgokat, hogy a nagy semmiben lefoglalja magát, részben meg azért, hogy felhívja magára a figyelmet. A második részben állatok már nem, inkább csak emberek fognak hullani, nyilván durvább lesz, mint ez, de abban Mirkó is 16 éves lesz már.

Az Óraverzum tulajdonképpen egy meseregény és egy felnőtt fantasy összerakva. A felnőtt nézőpont elhagyhatatlan, mert a gyerekek még nem feltétlenül érthetik azt a világot, ami Mirkót körülveszi. Az első kötetben talán annyira nem nyilvánvaló, de az Óraverzumban szempontfejezetek vannak, mint a Trónok harcában.

Többen is mondták, hogy ilyen könyvet még soha az életben nem olvastak. Ez számomra baromi nagy dicséret, mert ez azt jelenti, hogy eredeti lett, függetlenül attól, hogy alapvetően tetszik-e vagy sem.

A meseregény tehát a kísérletezgetés terepe?

Nem a kísérletezgetésé, hanem az őszinteségé. Ami azért tűnhet idegennek, mert nálunk a gyerek- és ifjúsági irodalomban még csak alakulgat.

Ahogy annak idején a Dobozváros , most az Óraverzum is megkapta, hogy túl kemény. Szerinted mit jelent a gyerekkel szembeni őszinteség? Már a kifejezés is fura, azt sugallhatja, hogy az őszinteség a gyerekkel szemben, ellen intézett támadás.

Úgy gondolom, van a féltve óvott gyerekkor, de aztán csak eljön egy pillanat, amikor fel kell készíteni őket arra, mi vár rájuk. Ezt nálunk szeretik elodázni. Így az a vicces helyzet áll elő, hogy megjelennek a gyerek- és ifjúsági könyvek, miközben a célközönségük, a valódi gyerekek egy párhuzamos univerzumban élnek. Szerencsére azért már nálunk is beszivárognak a szexualitással, családi és egyéni problémákkal foglalkozó könyvek, és ez tök jó. A gyerekeknek látniuk kell, hogy basszus, van családon belüli erőszak, van nyomor, van kiszolgáltatottság. Persze nem kizárólag erről, de erről is kell hallaniuk.

Az Óraverzum ban te mire akarsz rámutatni?

Nekem most is ugyanazok a vesszőparipáim. Az elcseszett családokról, a magányról írok, de később bele fog kerülni az istenről való elképzelésem is. Arra azért igyekeztem figyelni, hogy a bölcselkedés ne telepedjen rá a regényre.

Egyetlenegy gyerek szerepel a regényben. Mirkó egy olyan bolygón él, ahová hirtelen rengeteg turista érkezik, de ők sem hoznak magukkal gyerekeket. Olyan, mintha az utolsó reménysugár lenne egy elgyerektelenedő világban.

Majd a leg-leg-legvégső részben tényleg olyasmi lesz. Nem tudom, mekkora spoiler, de kicsit mintha a Dűnéből venném Paul Atreidesnek az ellentettjét. Minden rohad, minden esik szét, és maga a világ is elég nyomasztó. A hőseim be vannak zárva, egy olyan bolygón élnek, ami bármikor megsemmisülhet, alattuk egy a Pokolra emlékeztető világ létezik. A szerkesztőm teljesen belebetegedett a végére.

Talán éppen azért olvasható sokféleképpen, mert azt, hogy mennyire is nyomasztó ez a világ, csak a felnőtt olvasó érzékeli. Szerinted mi az, ami nem fér bele mondjuk egy 12 éves gyerekeknek szóló meseregénybe?

A gyerekkönyvben talán azt kell elkerülni, amit egyszerűen rossz olvasni, amitől nagyon szarul érezhetjük magunkat. Vonneguttól az Éj anyánk volt ilyen, ahogy befejeztem, másnap teljesen befordultam. Ez persze a katarzissal rokon fájdalmas érzés, de ez talán tényleg korai lenne. Úgy próbáltam meg ellensúlyozni a világ komorságát, hogy hülyeségekkel pakoltam tele a könyvet. Szerintem az Óraverzum tele van viccekkel, és kerültek bele klasszikus kalandregényes szakaszok is, de ettől még nyomasztó is a szó borongós értelmében.

Mirkó egy kis szemétláda, aki koszos alsónadrágot tesz az ebédbe, gusztustalan poénjai vannak, de a kegyetlenség vagy a rosszindulat hiányzik belőle. Pedig egy durva világban él, és az elhanyagoltság akár ezt is kiválthatná belőle. Tudatosan kerülted?

Az eredeti változatban, amit Dóka Péter szerencsésen átiratot a velem, sokkal durvább volt az a jelenet, amikor Mirkó nekimegy a nagyapjának. Péter azt mondta, az eredeti szöveg alapján az olvasó megutálta volna Mirkót. De igazából nem jutott eszembe, hogy gonosz legyen, egyszerűen csak a figurája rálép egy olyan útra, aminek a végén nem biztos, hogy jó emberré válik.

Érdekes, hogy a mesékben a világ titkait feltáró nagyapa és a befőttet főző nagymama képe helyett itt egy szupergonosz nagyszülőt látunk. Miért rúgtad fel a játékszabályokat?

Egy csomó dolog nem tudatos. Ráadásul nagyjából két és fél éve kezdtem el komolyan foglalkozni a könyvvel, ebből legalább egy év volt a világ kitalálása, már nem tudom, mi miért alakult úgy, ahogy.

Honnan merítettél?

A viktoriánus Londonra nagyon rákattantam. Rengeteg Dickenst olvastam hozzá, mert a világuk nálam összefonódott a steampunkkal, a hatalmas gőzgéppel, gyárkéménnyel, az olajjal és füsttel, a düledező házakkal, a nyomorral, de a pelerines hölgyekkel és cilinderes urakkal is. Nagyon zsúfolt, nagyon durva, nagyon sötét, és van hozzá egy különös hangulata. Imádom.

És a magyar mesehagyomány? Az egyik kulcsszereplőt például Szaffinak hívják.

Igen, de onnan igazából sehogyan sem merítettem. Mesearchetípusokat használtam. Sok szakirodalmat és mítoszt néztem meg. Sikerült megvennem a Mitológiai enciklopédiát tök jó áron, azt iszonyú sokat olvasgattam, mert válogatott mítoszokból akartam felépíteni az Óraverzum világát. Állati érdekes dolgokat találtam, az afrikai mítoszok például irgalmatlanul bonyolultak.

Érdekes, hogy milyen ösztönösen működnek bennünk ezek a történetek. Például a kézirat már nagyjából kész volt, amikor megnéztem Campbelltől A hős útját, amiben leírja a hőssé válás lépéseit. Az Óraverzum első kötetében ennek csak az eleje van meg, de ha végiggondolom az egész sztorit, minden stáció belekerült. És volt egy egészen sokkoló élményem is. Mirkót eredetileg Olivérnek hívták, de nem voltam kibékülve a névvel, és egyszer csak beugrott, hogy hívják inkább Mirkónak.

Már vártam, hogy jöjjön a könyv a nyomdából, amikor rájöttem, Mirkó sztorija klasszikus beavatás-történet: koraszülött, nagyon okos, beteges fiú, és amikor a nagyapja ellen fordul, az olyan elragadtatásszerű. Ezután kíváncsiságból rágugliztam a táltosok beavatás-történeteire, és a kereső rögtön az első néhány találat között kiadott egy erdélyi népmesét Mirkó királyfi szereplésével. És erről korábban nem tudtam, teljesen véletlenszerűen jött a Mirkó név.

Ha már a neveknél tartunk, mindenféle fura kreatúra népesíti be Mirkóék bolygóját. Sokat gondolkoztál az elnevezésükön?

Van, amit én találtam ki, például a sompolyonc, de a nyakorján egy ma is létező állat neve. Régi szószedeteket olvasgattam, különösen a nyelvújítás korából származókat. Zseniálisak, a mosómedve például mosó talpány, a kenguru pedig fiahordó górugrány volt.

Talán két éve születésnapomra kaptam egy mára elfeledett vagy ritkán használt szavak szótárát, ezt sokat lapozgattam, hogy olyan szavakat fedezzek fel magamnak, amiket ma is megértünk. A pantallót, a fogpasztát például így vadásztam bele a regénybe. A Doktor Dolittle cirkuszában volt az a szöveg, hogy „ne adja be nekem ezt a tésztát”, és ezt sem használja ma már senki, bele is írtam.

Ezeknek mind ízes hangulatuk van, a nyelvújítás korabeli szavakban ráadásul jó nagy adag humor is van. De ez sem jön be mindenkinek, a barátnőm például ideges lesz tőlük.

A képregények, könyvillusztrációk és a Dobozváros után furcsa, hogy nem rajzoltál az Óraverzum hoz. Miért alakult így?

Szerettem is volna rajzolni, meg nem is. Szabó Leventének viszont van egy állati szép képregénye, az Irreverzibilis, ami egy az egyben olyan hangulatú, amilyet az Óraverzumnak is szerettem volna, ezért kértem fel, hogy rajzolja meg a borítót. Eredetileg úgy képzeltem, hogy a kiadás a Franklin Társulat száz évvel ezelőtti könyveire hajazna, ennek megfelelően egyoldalas rajzokat gondoltam bele, mint a régi Dickens- vagy Verne-könyvekben, alattuk pici idézetekkel. Ez baromi nagy munka lett volna, amit nem kívánhatok senkinek, ismerve a magyar honorokat.

Mik azok a lények, amiket ebben a könyvben megteremtettél és le is rajzoltál?

Senkit és semmit nem rajzoltam le. Nem tudtam volna úgy megrajzolni, ahogy elképzeltem. Minden csak a fejemben van. Se egy légfellért, se Mirkót. Csak a térképet, amit megtalálunk a kötetben. Kedvencem viszont van, a légfellér, ami a medúza plusz mindenféle mélytengeri állat keveréke. Tetszik bennük, hogy semmi máshoz nem hasonlít, annyira elüt mindentől.

Félnél egy légfellértől?

Naná. A mélység titkában van az a jelenet, amikor viszik le a fickót egy medúzaszerűen világító űrhajóba, na, a légfellér pont olyan, csak fenyegetőbb látvány.

Blogmustra