Minden szülő réme, hogy valamilyen módon áldozattá válik a gyermeke. Ennek számos formája képzelhető el. Ide tartozik a csúfolódás, kiközösítés, és az is, hogy bűncselekmény áldozatává válik: elrabolják, megverik, meglopják, szexuálisan bántalmazzák. Az óvintézkedések egy része technikai jellegű, illetve konkrét felkészülést jelent egy adott veszélyhelyzetre.
Ám legalább ennyire összetett kérdés, hogyan lehet úgy nevelni, hogy tudjon nemet mondani, illetve merjen szólni róla a szülőnek, ha baj van.
A nemet mondást a kultúránk eléggé ellentmondásosan kezeli. Egyrészt, elismerjük, hogy szükséges ez a képesség, másrészt nem mindig egyértelmű, mikor van hozzá joga a gyereknek. Vannak olyan kényes határesetek, amikor akár ütközhet a szülő és pedagógus véleménye arról, mondhat-e nemet a gyerek. Például otthon az a norma, hogy csak azt kell megenni, ami jól esik, de lehet, hogy az óvónő, tanító elvárja, hogy ne álljon fel az asztaltól, amíg van étel a tányérján. A megoldásban a lényeg az, hogy ne a gyerek kerüljön két tűz közé, ne rajta csattanjon az ostor. Legjobb, ha olyan a viszony a pedagógussal, hogy tisztázni lehet vele a kérdést.
Könnyebb a helyzet, mikor a konfliktusos szituációban jelen van a szülő, bár a családon belüli ütközések is kényesek lehetnek. A nem kedvelt rokon puszit akar kierőszakolni a gyerektől. Az már önmagában jó, ha a szülő nem várja el, hogy a gyerek megtegye, amitől ódzkodik. Mindenkinek joga van a saját testi határait megszabni. Felnőttként a békesség kedvéért, és hogy ne bántsuk meg a másikat, néha rávesszük magunkat olyan testi kontaktusra, amihez nincs kedvünk, de ez a szabad döntésünk.
A gyereknek is joga van dönteni. Ha tudjuk, hogy ebből szokott probléma lenni, akár előre lehet készülni valami frappáns válasszal, amivel érzékeltetjük az illető előtt, hogy nem támogatjuk az ölelés, a puszi kierőszakolását gyerekünktől, de oldjuk a helyzet kínosságát. Mondhatjuk, hogy megvettük az összes mára készült puszit, így sajnos nem maradt. Ezzel persze magunkra vonjuk az érintett rosszallását, mert ahelyett, hogy megnevelnénk azt a kölyköt, még cinkosságot is vállalunk vele. És tényleg: cinkosságot vállalunk, és éppen ez a lényeg, ebből tudja a gyerek, hogy nincs egyedül. És ebből fogja tudni, majd ha olyan helyzetbe kerül, hogy nem lesz ott a szülő, hogy joga van megvédenie magát egy kellemetlen közeledéssel, akár szexuális molesztálással szemben.
Nem az a gyerek fogja tudni megvédenie magát, akit rögtön a mélyvízbe dobtak, hanem aki megérzi a védelmet, hogy kiállnak érte a szülei, így evidencia lesz számára, hogy nem lehet őt bántani. Az ilyen gyereknél jelez a vészjelző, mikor átlépik a határait, és vagy maga fog kiállni magáért, vagy segítséget fog kérni. Aki viszont már a kezdetektől nem kapja meg a megfelelő védelmet, nem is fogja tudni, hogy egyáltalán járna neki.
A gyerekek, akárcsak a felnőttek, gyakran szégyellik, hogy bántották őket, magukat érzik hibásnak. Ezért sokáig titokban marad a szülők előtt, hogy baj van, és segíteni sem tudnak. Ez nemcsak olyan családokban történik meg, ahol hajlamosak a gyereket hibáztatni. A gyerek számára még nem egyértelmű, mi az, amit neki kellene szégyellni, és mi az, amit másnak. Ha valaki megaláznak, nem könnyű megosztani az élményt.
Az ilyesmire aktívan érdemes készülni, mert ha nem is lesz bántalmazott a gyermek, biztos, hogy bele fog kerülni olyan hétköznapi helyzetbe, ami számára kínos vagy megalázó. Érdemes a legkisebb kortól, egyszerű példákon keresztül beszélni róla, hogy senkinek nincs joga bántani a másikat, és mindenki megérdemli, hogy biztonságban érezhesse magát. Érdemes olyan példákat hozni, ahol nem szent és tökéletes az, akit bántottak, mondjuk „irigy” volt, nem adta kölcsön a színes ceruzáit, ezért leköpték és összetörték a ceruzákat. Ebből kiindulva el lehet mondani, az irigység talán nem szép, de ez nem mentség arra, hogy bántanak valakit.
Tény, hogy nem minden helyzetben lehet ott a szülő, néha csak utólag értesül a bajról. De a legfontosabban, az érzelmi kiállásban mindenképp segíthet. Ha valakit bántanak, kiszolgáltatott helyzetbe kerül, megalázzák, nem maga az esemény okozza az igazi sérülést, hanem az, ha egyedül marad vele. Ha valaki elismeri az igazát, azt, hogy nem ő a hibás, és a másiknak nem volt joga ahhoz, amit tett, az már hatalmas segítség, igazi gyógyír. A szülőnek persze ennél több dolga is van adott helyzetekben, konkrét megoldásokban is segítenie kell. De sosem szabad elfelejteni ezt a legfontosabb részét a segítségnyújtásnak.
Cziglán Karolina
pszichológus
