A sok fejtörést okozó kérdés: a kölyök és a pénz

Ahogy a gyerek belép a tízes éveibe, egyre több gondolkodni-, és eldöntenivalót ad a pénz témájában. Kérdés, mire kapjon, milyen formában, legyen-e zsebpénze, legyen-e büntetés-jutalmazás eszköze a pénz.

Először is: kapjon zsebpénzt a gyerek, és annak elköltésébe egyáltalán ne szóljon bele a szülő. Még mielőtt valaki szigorúan kérdezné: „akkor drogot is vehet belőle?”, nos, valahogy úgy érdemes megfogalmazni a szabályt, hogy a zsebpénz az övé, szabadon használja fel, de csak az egyébként meglévő szabályok betartásával. Azaz, drogot nyilván nem, mert az törvénysértő, de ha neki ez a szívügye, gyűjthet a legjobb whiskyre, ez az ő dolga. De ha történetesen tizennégy éves, és az a szabály, hogy nem ihat, csak ünnepekkor egy kis kóstolót, akkor ez arra az italra is vonatkozik. Ha szeretne pókot venni, de a családtagok nem kívánnak vele egy fedél alatt élni, akkor megvétózhatják, de amiatt, hogy egy háziállat jöveteléhez mindenkinek van köze, nem arra hivatkozva, hogy „igazán kitalálhatnál valami okosabbat is, kisfiam!”

Az összegre nincs aranyszabály, attól is függ, pontosan mire kap ezen kívül pénzt a gyermek. Érdemes nem a zsebpénzből fedeztetni azokat a kiadásokat, amik valóban szükségesek, mert ezek a gyerek ellátásának részei. Azaz ne a zsebpénz része legyen a bérletre való, és talán még a tízórai büfét is érdemes elkülöníteni, hogy ne azon spóroljon, ha szeretne félretenni egy koncertre. A zsebpénz jó arra, hogy abból szórakozhat, gyűjthet olyasmire, ami nem szükséges, de vágyik rá, abból vehet ajándékot másnak stb. Fontos, hogy attól még, hogy zsebpénzt kap a gyerek, legyen rugalmas a szülő: előfordulhat, hogy a kedvenc együttes koncertjegyére nem tudja összespórolni a pénzt a gyerek. Ilyenkor jó megoldás, hogy egy bizonyos részét ő adja bele, hogy érezze, hozzájárult ő is, de kap kiegészítést.

A pénz ne legyen büntetés

Jó, ha a pénz nem fegyelmezési eszköz! Ami már a gyereké volt, azt semmiképp, büntetésképp se vegyük el: az az övé, és kész, ha másnap akármilyen gazságot is tesz, akkor is az övé. Sokat elmond a szülő-gyerek problémásságáról, ha a szülő nem tud úgy adni, hogy onnantól eszébe sem jusson visszakérni, visszavenni, beleszólni a felhasználásába. Ez azt jelenti, gondja van azzal, hogy tiszteletbe tartsa a gyerek határait, bármilyen jó szöveget is mellékel magyarázatul, mint „úgysem tud a kölyök bánni a pénzzel!”.

Ha lehet, érdemes kerülni a pénzt, mint nevelőeszközt. Érthető, hogy egy teljesen kezelhetetlen, semmilyen szabályt be nem tartó kamasznak nem szívesen ad mozipénzt az ember, bár ettől nem sok változás várható, itt már külső (terápiás) segítség kell. Ami a hétköznapi helyzeteket illeti: ez túl rideg nevelőeszköz, ami eltávolítja a szülőt és gyereket, hiányzik belőle a személyre- és helyzetre szabottság.

150760351
Ulrich Baumgarten / Europress / Getty

Ha viszonylag normálisan elteltek a gyermekévek, akkor egyébként is inkább a direkt utasítások és büntetések elhagyásának ideje a kamaszkor közeledte, nem a bekeményítésé. Eddigre már rég kialakul a tudás, hogy „nem tehetek meg bármit”, és ha néha úgy is tűnik, megfeledkezett róla a gyerek, azért emlékszik rá kamaszként is.

A pénz ne legyen jutalom

A pénz, mint jutalom csökkenti a belső motivációt. A cél az, hogy a tanulás, házimunka belső szabályozás alatt álljon, a gyerek megtanulja önmagát motiválni. Ezekért eleve nem lenne szabad jutalmat adni, legfeljebb szóbeli dicséretet, ami nem csökkenti a belső motivációt, ezt kísérletekkel bizonyították. De minden egyéb jutalom csökkenti, azaz végső soron a cél ellen hat.

Gyakori, hogy a szülő öntudatlanul elkezdi a pénzt eszközként használni, hogy kompenzáljon valamilyen hiányt. Milyen gyakoriak azok a magányos gyerekek, akiknek kínzóan hiányzik egy kis törődés, dicséret, közös élmény, egy beszélgetés, amit nem zavar meg anya, apa sürgősen elintézendő telefonja. Érzi a szülő, hogy keveset ad magából, és elkezdi pénzzel csökkenteni a bűntudatát. Veszélyes irány, mert a gyerek persze örül a pénznek, ajándéknak, a szülő pedig megnyugszik, hogy jól van a gyerek, lám, most is mosolyog. És nem is fogja sosem azt mondani a fiatal, hogy kösz, nem kérem, inkább egy kis időt kérek tőled.

Az anyagiak csábítására még nem tud nemet mondani, de ettől még a lelki igényeket nem tölti be az ajándék, és egyre mélyül a magánya. A kapcsolat egyre inkább erre épül, mert a gyerek tudja, erre az egyre számíthat a szülőtől. Hát már ő is kéri, használja, igaz, nem rosszindulatból. A szülő pedig egyre dühösebb, mert nem válik le a gyerek, harmincévesen is vele veteti az új cuccait. Ez egyfelől tényleg kényelmes a fiatalnak, másfelől a lelki hiányok kielégítetlensége miatt sem tud leválni. Van egy valós hiány, ami odaköti, hátha egyszer betöltetik, és van a fájdalomcsillapító, ami ugyancsak abból a forrásból jön.

Mennyiben várható el a felelősségvállalás?

Addig tehát világos, hogy a pénz nem büntetési, jutalmazási eszköz. De mi a teendőnk abban az esetben, ha a kölyök valami olyat tesz, aminek mégis komoly anyagi vonzatai vannak? Elvárható tőle valamiféle felelősségvállalás?

Mondjuk kapott a gyerek valami drága holmit, de aztán nem tudott rá vigyázni, és az elveszett, tönkrement? Mondjuk elhagyta a méregdrága telefonját, vagy a vadiúj, többtízezres edzőcipőt, amiért hetekig-hónapokig könyörgött? Vagy elkapták a buszon bérlet nélkül, aztán még a büntetés csekkjét és eltüntette, és egyszercsak egy 50 ezres bírság landol a családnál?

Nos, itt vegyük ketté a dolgokat. Ami a drága cuccokat illeti, ott nem látom okát, hogy utólag kifizesse, amit egyszer megkapott és elhagyott, végül is, ott az a büntetés maga, hogy elhagyta, és nincs meg. Tehát eleve szív a gyerek is. Ráadásul a szülőnek előre kell(ene) mérlegelnie, hogy elég érett-e a gyerek egy annyira drága dologra, és kicsit az ő hibája is, ha ebben tévedett.

De az is oké, hogy érzi a szülő, hogy talán még korai, de a szülinapi keretbe belefér a kérés, hát megkapja a gyerek: ha tud rá vigyázni, tök jó, ha nem, akkor meg úgy járt, hogy elvesztette, és az a "büntetés", hogy nem rohanok pótolni. Vagy pótlom, ha olyasmi, amire szükség van, de olcsóbbat veszek. A drága telefon helyett egy egyszerűbbet, a szupermenő cipő helyett egy megfelelő, de nem túl márkást.

shutterstock 42650506

Más kérdés a BKV-s eset. Itt viszont a büntetés lehet az, hogy (legalább részben) megfizeti a bírságot, különösen, ha az történt, hogy még le is tagadta, hogy elkapták, és ettől duzzadt akkorára a bírság. Ez azért más, mint egy véletlen figyelmetlenség, ebben már benne van az ő szándékos döntése, aminek következménye a bírság. De akkor sem azt a pénzt venném el, ami már az övé, szerintem annak rossz üzenete van (amit már írtam, hogy rugalmasan kezelem a határt aközött, hogy mi az övé és mi nem - nem, ami már az övé, azt nem veszem el). Ebben az esetben mondjuk a jövőbeni zsebpénz egy részét vonnám meg egy darabig.

Szerintem ez azért elfogadható, mert ez nem egy kiagyalt büntetés, hanem a tettének a tényleges következményét érzi meg a gyerek. Az mindig jó pedagógia, mikor nem a szülő agyából pattan ki egy tetszőleges büntetés, aminek semmilyen tartalmi köze nincs a tetthez, hanem a következményért kell vállalnia a felelősséget a gyereknek. A BKV-s példa ilyen. 

Tehát röviden

Ha röviden kellene megfogalmazni, akkor kezeljük jól a pénzkérdést, ha nem nő túl önmagán. Nem ebben fejeződnek ki a családi kapcsolatok, nem ebben jelenik meg sem a kontroll, sem a szeretetpótlék. A pénz legyen az, ami: csupán pénz.

Cziglán Karolina pszichológus

Oszd meg másokkal is!
Mustra