Örülünk vagy sajnálkozunk, hogy nő a gyerek?

Zanza!

Egy apuka, akinek már felnőttek a gyerekei, úgy fogalmazta meg, mindig, mikor valami újat tanul a gyerek, az nagy öröm, de valahogy gyászol is az ember, mert átérzi, vége egy korszaknak: felállt, tehát sosem lesz már földön csúszkáló baba, beszél, tehát nem lesz már gügyögő bébi, és a többi. És a legtöbben arról számolnak be, nagyon gyorsan jönnek ezek a változások. Olyan érzés, mintha csak most született volna, és lám, már oviba megy, lám, már kamaszodik...

Sokan megélik, hogy lelkileg nehéz feldolgozni a változásokat, amik törvényszerűen bekövetkeznek a gyerek életében, azokat is, amik egyértelműen pozitívak, azaz abból következnek, hogy a gyermek egészséges, fejlődik, halad az élete. De mégis kevesen olyan bátrak, mint az említett apuka, hogy gyászt emlegessenek. Hiszen illik örülni a gyermek érésének. Ehelyett szívesebben öltöztetik rosszérzéseiket gyakorlati köntösbe, és hétköznapi nehézségekről panaszkodnak.

Például inkább mondják, hogy jaj, hát milyen sok komplikációval jár, hogy a gyermek már óvodás, mert ugye vinni, hozni kell, ott elkapják egymástól a bacikat, és sokkal gyakrabban betegeskedik azóta, ráadásul az egyik óvó nénivel ilyen-olyan nehézségek vannak. Ezek vállalható társalgási témák. Kellemetlenebb lenne a valóságot mondani, hogy fáj, hogy egy korszaknak vége van, mikor csak mi voltunk, a kis család, mikor együtt töltöttük a napot, amikor én voltam neki minden.

shutterstock 83233681

Valahogy arra is megvannak az előírások, mi az, aminek nem illik örülni. Például, hogy vége a szoptatásnak. Valaki arról panaszkodott, az Interneten keresgélve rengeteg tanácsot talált arról, mit tegyen, aki több tejre vágyik, de arról alig lehet olvasni, mi a teendő, ha valaki abbahagyná a szoptatást, de még van teje. A tej elapasztása mintha szégyellni való dolog lenne, különösen, ha még vágyik is erre a változásra a szülő. Például úgy érzi, ettől szabadabb lesz, kényelmesebbé válik az élet. Mintha meg lenne írva, minek miért illik és nem illik örülni. Az óvoda kapcsán is az lehet csak az öröm, hogy a gyerek jól érzi magát, azt már kevesebben hangsúlyozzák, hogy némi szabadidőhöz jutnak.

Tehát van, aki azért kozmetikázza a valódi gondolatait, mert számára nehéz megélni az egyébként előrevivő, gyermek fejlődését jelző változásokat, és van, aki azért, mert örül ugyan, de ennek van önző aspektusa is. Hiszen a gyermek fejlődése tulajdonképpen egy önállósodási folyamat, annak a története, hogy egyre többet tud, és egyre kevésbé szorul rá a szüleire. Ez öröm, mert ha halad a maga útján, az azt jelzi, hogy jól végzik a feladatukat a szülők.

Amíg csak arról van szó, mit hogyan tálalunk a környezetnek, nincs gond. De előfordul, hogy az anya vagy apa annyira nem tud alkalmazkodni a változásokhoz, és elfogadni az ezekkel járó veszteségeket, hogy ezért inkább visszafogják a gyereket. Ambivalens érzéseik megjelennek a kommunikációjukban, ezzel szorongást okozva a csemetében. Ez a probléma gyakrabban jelenik meg az anyáknál, mert náluk jellemzőbb, hogy az elsődleges, legfontosabb szerepük az anyaság, és minden csak sokkal utána következik a sorban, így, ha úgy érzik, csökken a jelentőségük a gyermek életében, az komoly fenyegetés számukra.

Lehet fenyegető valaki számára, hogy a gyermek már ki tudja mondani az akaratát (és egyáltalán: hogy van önálló akarata), mert ez jelzi, hogy különálló lény, aki képes is kiállni magáért. Lehet ijesztő, mikor már nem kéri az anyamellet, van, aki egyfajta visszautasításként éli ezt meg. A gyermek intézménybe járása, közösséghez való csatlakozása sarkalatos pont, hiszen ekkor csúszik ki a kontroll az anya kezéből: a nap jelentős részében nem látja, mi történik a gyermekkel, csak elmondásból értesül róla, és másokban is meg kell bíznia, hogy megfelelően foglalkoznak a csemetével, akárcsak ő. Azaz átéli, hogy nem pótolhatatlan. (Valójában persze pótolhatatlan, de igaz, ami igaz: nem minden percben kell őt pótolni.)

shutterstock 221224405

Hasonlóan megrázó lehet, mikor egy-egy kapcsolat igazán fontossá válik a gyermek számára. Rajongani kezd a tanítónőért, vagy lesz egy jóbarátja, akivel mindent megbeszél, olyat is, amit vele nem. Ezek az anyák kicsi korában is nehezen bízzák másra a gyereküket, mert ezt úgy fogják fel, ha délután öttől nyolcig rájuk nincs szükség, azzal valamit elvesz tőlük az a másik ember (esetleg az az idegen!), akivel jól megvan a gyerkőc.

Nem baj, ha megjelennek ilyen érzések, de fontos, hogy az ember tudatosítsa magában, vegye észre, hogy ez a problémája, és valóban kezelje úgy, mint a saját problémáját, amivel neki kell megküzdenie. Ha valakiben ezek diffúz, megfogalmazatlan rosszérzések maradnak, szándékán kívül is elkezdheti átpakolni a gyerekre. Például szorongva viszi közösségbe, azt a homályos érzést keltve a porontyban, hogy az neki nem lesz jó, nem fogja magát jól érezni. Holott az anya nem érzi magát jól ettől a változástól, miközben ez kezelhető nehézség, ha valaki szembe néz vele: számára fájdalmas ez az elengedési folyamat.

A gyerekneveléssel sok ellentmondásos érzelem együtt jár: gyász a veszteségek miatt, hogy egyre önállóbb a gyerek, így tulajdonképpen a születése pillanatától folyamatosan távolodik, és öröm amiatt, hogy egyfelől jó látni a megerősödését, kibomlását, másfelől a szülő is visszakapja szabadságát. A legjobb, ha a szülő megengedi magának mindezt a sok, néha ellentétes, néha zavarba ejtő érzelmet.

Cziglán Karolina pszichológus

Blogmustra