Bezzeg én. Bezzeg az én koromban. Régen minden jobb volt. Mielőtt még úgy tűnne, hogy erre megy ki a játék, előre szólok, hogy ami következik, az kizárólag a folyton a nyelvtanulás és nyelvtanítás sikeres folyamatán pörgő agyam szüleménye.
Egyik este úgy döntöttem, hogy a bejglisütéshez Rick Astleyt fogok hallgatni. Bár általánosban valószínűleg nem volt nálam nagyobb Rick Astley rajongó Rákoskeresztúron, egyetlen albumcímet sem tudok, meg azt sem, hogy mikor jelentek meg az albumok, úgyhogy a youtube-on ráböktem a Greatest Hitsre (mennyire, mennyire sablonos.)
Jó, hát a Nevergonnagiveyouup az egy olyan szám, aminél mindenki azt várja már az elejénél, hogy vége legyen, ez velem sincs másképp. De a második számnál már beugrott a kép, ahogy kb. 10 évesen (11? 12?) hajnalban ülök a karácsonyfa mellett, és fülhallgatón hallgatom a vadiúj Rikeszli kazettáimat újra és újra és újra. Hogy jön ez ide?
Azon kívül, hogy csodálatos volt erre a képre emlékezni, mert – mint ahogy a zenei ízlésem is mutatta – igen menő voltam már akkor is (nem), az az érdekes dolog történt, hogy most, amikor huszonvalahány évvel később elindult a szám, én úgy álltam neki énekelni, mintha ez a rengeteg idő el sem telt volna. Mentek sorban a számok és én mindegyiknek emlékeztem a szövegére – nagyon klassz volt. Persze ami akkor halandzsa volt, az most is az, nem is figyelem már, hogy mit énekel Ricky, bár gyanítom, hogy érteném, mégis simán azt éneklem, hogy if ju nyú on dö fíling ju ol det széj no, ami a jelenlegi tudásunk szerint semmit nem jelent angolul.
És akkor most jön a trükk
Nagyon sokat kérdezgetik a lelkes, szorgalmas és nagyon motivált tanítványaim, hogy hogyan tanuljanak egyedül otthon. Általában valami házi feladatot várnak tőlem, mert az Ember Aki Nyelvet Tanul, házi feladatot ír, ez mindig is így volt és örökké így is kell lennie.
Én mindig meghajlok a nyomásnak, és adok valami házi feladatot (bár gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm), de azt is rengetegszer elmondom, hogy a legjobban abból lehet tanulni, ha az ember kiválaszt egy videót, valami olyat, ami igazán érdekli, aztán megnézi, aztán megnézi újra, aztán újra, aztán ismétli, amit hallott, aztán megint, aztán megint.
Mivel ezt tényleg soha senki nem csinálja meg (valószínűleg nem elég konkrét feladat), adom a házit, persze. Adom. Közben meg nem értem, hogy miért jó az a Nyelvtanulónak, hogy olyan szöveggel, olyan videóval foglalkozik, amit én választottam, miért nem jobb az, amit ő választ magának. (Még mielőtt felhorkan: teljesen természetes, hogy egy kezdőnek segítek, és lépésről lépésre megmondom, hogy otthon mivel foglalkozzon, én most inkább azokról beszélek, akik már elég jól beszélnek, de mégsem beszélnek elég jól – az én tanítványaim nagy része ilyen.)
Aznap este, kezemben a bejglivel, fülemben meg Rick Astley-vel megint eszembe jutott, hogy én hogy tanultam angolul. Tök jó lenne azt írni, hogy amikor először summer campben voltam Texasban 1982-ben... aha, hát nem igazán.
Helló, hetvenes években született bajtársaim, milyen angol nyelvű forrásaink voltak nekünk akkoriban? Nekem például ott volt Zsuzsa néni (vagy Kati néni? ööö...) a dél-alföldi kiejtésével az általánosban, heti 4 órában, meg Juhász Előd, aki a Zenebutikban kétévente egyszer mutatott 30 másodpercet az éppen külföldön aktuális popszámokból. Meg volt kazettám, egy csomó. Tudjátok, nyelvtanulók, hogy mit csináltam? Iszonyú sokat hallgattam. Meghallgattam egy számot akár 15-ször is egymás után, figyeltem, hogy mit mond, ha értettem, örültem, ha nem értettem, újra meghallgattam.
Egyszerűen nem értem, miért olyan iszonyatosan nagy kaland kikeresni egy szám szövegét a neten, a videót hozzá a youtube-on, aztán hajrá! Ha munkaórában számszerűsíteni tudnám azt az időt, amit én a kazettás magnó előtt töltöttem hétvégenként, amikor sorról sorra megállítottam az Earth, Wind & Fire számokat és megpróbáltam leírni: visszapörget, meghallgat, visszapörget, meghallgat, nem ott áll meg, előbb volt, később volt, újra pörget, most elölről az egészet... azt hiszem, édesanyám szolgálati idejének jelentős százalékát tenné ki. Azt se tudtam, hogy néznek ki az arcok, akiket hallgatok (valószínűleg, ha tudtam volna, nem is hallgattam volna, pl. Earth, Wind & Fire-t).
Isten áldja az MTV eljövetelét! (Mármint a Music Televisiont, nem a Magyar Királyit.) Már fel lehetett venni a számokat videóra, aztán ugyanezt eljátszani vele: hallgatpörgethallgatpörgethallgatpörget. Negatívum: rosszabb megállítani. Pozitívum: látod, aki énekel. Ultrapozitívum: Massive Attack: Unfinished Sympathy.
Az egyetem alatt ugyanezt csináltam Jovanottival, azzal a különbséggel, hogy akkor már CD volt (cool, yo!) és volt hozzá szöveg, én meg leültem az olasz-magyar útiszótárral, mert az volt otthon, és azzal próbáltam kihámozni, hogy mi a túróról beszél. Soha nem fogom elfelejteni, mikor Jovanotti volt a szigeten, majdnem elájultam az új számain. Húúú, ha hazamegyek, megnézem mit mond és emlékszem, mikor másnap – persze szigorúan az útiszótárból – kisilabizáltam, hogy én abba a dalszövegbe haltam bele, hogy reggel amikor felébredek, jól esik egy pohár csapvíz, vagy valami ilyesmi. Minden olasz tudásom Jovanotti meg RAF számokból jön (ez utóbbit bármikor letagadom, sosem hallgattam, nem, azt sem tudom mi az), minden svéd a svédpopos válogatáskazettámról (valószínűleg ezt is letagadnám, ha tudnám mi volt). Mondjuk főleg arról tudok beszélni, hogy mennyire szeretek valakit vagy mennyire rossz nélküle, de ez is több a semminél.
Szóval kedves nyelvtanulók, miután jó sokat sajnáltak azért, mert ilyen öreg vagyok, hogy így kellett megtanulnom angolul, tessék már kiválasztani valamit, amit szeretnek és egy kicsit elmélyülni benne, egy kicsit megállni és megnézni, hogy ha a voglio volare azt jelenti, hogy szeretnék repülni, a voglio andare meg azt, hogy szeretnék menni, akkor a voglio ballare vajon mi a túrót jelenthet? Higgyétek el, hogy én (nagyrészt) hiába magyarázom, hogy vannak olyan igék, amelyek utánto infinitive igealak van, a prepozíciók után meg gerund kell, ha ezt meg lehet oldani két Queen számmal. Arra amit én mondok öt perc múlva nem fog emlékezni, arra meg igen, hogy I want to break free meg hogy I can't get used to living without, living without, living without you by my side, tessék, megoldottam egy számmal, ekkora zseni vagyok.
Tudom, nincs idő, meg nehéz, mert nem mondja meg a tancsinéni, hogy nézd, ezt a feladatot csináld meg, ettől okosabb leszel és csak 10 perc/félóra/1 óra. Ezt önöknek kell intézni. Nem, nem fogjuk leellenőrizni, a felelősség teljes egészében a önöké, ez is rossz, meg jaj, nagyon nehéz. De hát ez van, meg a summer camp, lehet választani.
Az írás eredetileg a csakazertisangol című blogomon jelent meg, saját magamtól idéztem.
