Emberjogi aktivista, dokumentumfilmes, pszichológus, író, a hétesi romatelepen munálkodó civil és a Van Helyed Stúdió alapítója – látszólag különböző szerepek, amelyekben találkoztunk már Bódis Krisztával. Valójában mind nagyon is összefüggnek.
Most a 16+ korosztálynak írt ifjúsági regényt a cigányokról, a vidéki elszigeteltségről. ACarlo Párizsban egy tizenöt éves cigány fiú története, aki elhatározza, hogy kitör a gettóból. Mi kell ahhoz, hogy ez ne csak tündérmese lehessen? Többek között erről is kérdeztük Bódis Krisztát.
A munkáidat főleg olyanok olvassák, akik nem ismerik, csak kívülről látják a cigányok életét. Szociografikusságot, hitelességet is várunk tőled, miközben keveset tudunk erről a világról. Foglalkoztat ez az ellentmondás?
Az életem nagy része a Carlo világában zajlik. A valóság szintjén is benne élek. Amikor pedig a regényben a valóságból kiindulva, de a képzelet segítségével újra teremtek egy regényvilágot, akkor íróként élek ott. Ennek a könyvnek a hitelessége azon múlik, mennyire igaz a képzelet műve a valósághoz mérve. Ehhez mindenképpen szükséges a megrajzolni kívánt világ alapos ismerete. Az olvasónak mindig van valamilyen benyomása, ami alapján elégedett vagy elégedetlen az adott művel, és ehhez a benyomáshoz talán az is hozzájárulhat, hogy tudja a szerzőjéről, jelen esetben rólam, hogy nem a Holdról lenézve írta ezt a könyvet, nem egy sokmilliós villa jakuzzijában áztatta a fenekét, miközben a kilátástalanságról fogalmazott megríkató sorokat. A teremtett világ és valóság nem a karakterek, a helyszínek vagy a cselekmény szintjén kötődik a valósághoz, hanem az igazságtartalomban.
Hogy látod, melyik formában tudod leginkább megszólaltatni ezt a világot?
Nézzük a szociodokumentarista vonalat. Utoljára 2006-ban készítettem szerzői dokumentumfilmet. Radikális döntést hoztam, mert azzal kellett szembesülnöm, hogy ez a műfaj hátborzongatóan álszent és kontraproduktív, különösen, amikor a nyomort mutatja meg. Pedig erős filmeket készítettem, működtek. Még segítettem is velük, mert a döntéshozók orra alá nyomtam, elértem vele dolgokat a közösség érdekében, ami eleve meghaladta a szokásos filmezés kereteit. Mégis arra jutottam, hogy a nyomortematikájú filmek nem tudnak többek lenni szociopornónál, még akkor sem, ha a műfaj azzal a nemes céllal született az államszoializmus idején, hogy a hazug kormánypropagandát leleplezze. A rendszerváltást követően a szocio-dokumentumfilm veszített ebből a forradalmi szerepéből.
A hosszú évekig készülő, művészi igénnyel megformált klasszikus dokumentumfilm devalválódott. A tévék rendelik meg és öntik magukból a nyomormutogatós, klisékre épülő anyagokat, vagy fesztiválókra dolgozó művészek keresik a szépet, és igyekeznek szívekhez szólni, vagy precedensfilmeket csinálni a szociodoku műfajában.
A műfaj abban az értelemben is elszakadt az általa megmutatni kívánt valóságtól, hogy a stábok elvonulnak, de akikről ezek a filmek készülnek a nyomorban maradnak, és a szégyenben, mert nagyon is szégyelli az ember a szegénységét. Megbélyegzik érte. Pláne, ha a tévében mutogatja.
A kirekesztett csoportokat nem lehet ezzel a módszerrel segíteni abban, hogy a társadalom elfogadja őket, vagy hogy a közösség egyenrangú tagjaivá válhassanak, mert a szolidaritást is csak azokban lehet felébreszteni, akikben amúgy is ott mocorog. A többség hibáztatja az áldozatokat, a szegényeket, a jogfosztottakat. Ez pszichológiai tény.
Elsősorban filmesként de alkotó emberként is úgy gondoltam, hogy paradigmaváltásra van szükség. Az alkotásnak ne tárgyai és modelljei legyenek a kirekesztettek, hanem tegyük lehetővé, hogy ők maguk alkothassanak. Alkotásközpontú módszernek neveztem el ezért azt, ahogyan én ehhez a kérdéshez az integrációs terepmunka során állok. Ma már mindenki filmezhet, amennyiben van lehetősége mobiltelefonhoz, számítógéphez, internethez jutni. Adjunk erre lehetőséget azoknak, akiknek nincs.
A dokumentumok helyett ezek szerint valószerűbbek a kitalált világok?
A fikciónak sokkal nagyobb mozgástere van. Hogy is magyarázzam? Ki tud szabadítani az aktuálisan divatos közbeszéd börtönéből. Pontosan tudom, hogy a roma téma köré milyen társadalmi feszültségeket generál a társadalmunk, mégis, amikor a könyvemet olvasod, világos, hogy Carlo bármilyen származású lehetne. Aktuális társadalmi poziciója pedig éppen olyan, mint bárhol a világon egy olyan fiatalé, aki nem középosztálybelinek vagy gazdagnak született. Carlo lehetne egy venezuelai srác a caracasi szegénynegyedekből, lehetne egy harlemi fekete fiú, vagy egy franciaországban született arab. És lehetne én, vagy te, ha egy Párizshoz hasonló gettóba látod meg napvilágot.
Különböző módon mutattad már be, milyen cigány fiatalként élni a mai Magyarországon. De először írsz róla tinédzsereknek. Miért épp most?
Mert jelnek tekintettem, hogy a Tiloz az Á kiadó szerkesztője, Pécely Dóra megkeresett ezzel a felkéréssel. Az elmúlt évek tapasztalatai már formát és hangot kerestek bennem, de az a társadalmi közeg, amibe az ilyen témájú könyveim kerülnek, mélyen kiábrándító. Mi felnőttek valami véglegesen rossz irányba megyünk, nem godnolkodunk, mert ítélkezni sokkal könnyebb, és könnyebb hangosan kiabálni az igazunkat beszélgetések helyett.
Mindenhol panelekkel és dogmákkal találkozom, bármelyik oldalra nézek. Ha el is olvassák a könyvem, már „előre tudják”, milyen. Na, így nehéz írni, még akkor is, ha az írót egyébként nem szokta nagyon foglalkoztatni, milyen is az olvasója. Az a tudat azonban, hogy írjam meg az új regényemet fiataloknak, felszabadított. A 16+ korosztály a legtisztább felnőttség időszakában van, vagyis már nem gyerekek, de még tele vannak megismerésvággyal, vakmerőséggel. Még gondolkodnak,még kérdéseket tesznek fel, ezért írtam nekik ezt a könyvet.
De ez a korosztály keményen elutasító is. Az ifjúsági regények között szokatlan, idegen téma a tiéd. Mit gondolsz, kell küzdenie a Carló nak az olvasókért?
Úgy érzem, a Carlo szerethető könyv. Rokonszenves a főhős, rengeteg a cselekmény, izgalmas a világa, tele van sodró eseményekkel, pozitív hangulattal. És akik bármilyen szintjét is ismerik ennek a világnak, mindenfélét megtalálnak belőle a könyvben. Számomra pont az volt izgalmas, hogy el tudtam szakadni az álságos és végletes társadalmi diskurzustól. Arra biztatom ezt a korosztályt, hogyha tényleg olyan bátrak, mint amilyennek gondolom őket, ne higgyék el a felnőtteknek, mit jelent szerintük a cigánytéma.
Volt, amit elvártál magadtól, miközben írtad a regényt?
Íróként az az alapelvárás, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Ez egy mesterség ugyanis. Tulajdonképpen ez az a része a dolognak, amit kézben lehet tartani. Utána, ha tetszik az olvasóknak és még a kritikusoknak is, akkor kihoztam a maximumot.
Akkor az iránymutatás szándéka nem játszott szerepet? Nem akartad például, hogy iskolákban esetleg a Carlo segítségével foglalkozzanak a kirekesztéssel?
A nevelési célzat minden jó mű halála, pláne, ha az ember fiataloknak ír. Nem akartam én itt okoskodni, és a már meglevő, lassan kötelezően választható gondolkodási panelek valamelyikéhez illusztrációt gyártani. Meggyőződésem ugyanis, hogy sok jó könyv alapjaiban képes megváltoztatni az embert azáltal, hogy önnáló gondolkodásra, a korábbiak felülvizsgálatára késztet, mert valami olyan réteget rezonáltat bennünk, ami a lényegünk.
Egy könyv képes beszélgetéseket is generálni, bekerülhet a közbeszédbe és az iskolába is. De Isten ments, hogy úgy legyen kötelező olvasmány vagy egy toleranciatréning része, ahogy manapság egy mű azzá válik. Szerintem ezt nem is kell magyarázni.
Megszeretni valamit ritkán megy tukmálással. A fiam 12 éves lesz és bevitte a könyvemet a suliba, bár mondtam neki, hogy ez még talán nem nekik való. Azt mondta, hogy ha elmeséli, hogy van benne néhány ízes és vicces káromkodás, akkor majd mindenki el akarja olvasni. Úgyhogy már haza se hozta a Carlot. A tanárok is kértek tőle.
Legyen így. Vigyék be az iskolába a gyerekek a kedvenc könyveiket, köztük persze a Carlo Párizsban-t, és beszéljenek róla közösen a tanárokkal együtt. Az ilyen organikus nevelésben hiszek.
Nemrég egy 11. évfolyamos osztályt vittem olyan előadásra, ahol cigány színészek játszották el részben a saját élményeik alapján, mit jelent a C osztályba járni vidéken. A játék után közös beszélgetés következett volna a színészekkel, de a diákjaim nem kérdeztek semmit. Másnap az iskolában azt mondták, azért nem akartak megszólalni, nehogy azt higgyék a cigány fiatalok, hogy rasszista, bántó szándék van a kérdéseik mögött. Mit gondolsz erről a jelenségről?
Teljesen értem. Nálunk a píszít (politikai korrektség) a többség nem a saját előítéleteinek megmunkált meghaladásával beszéli. Ez a píszínek a tragédiája, hogy az nálunk egyenlő lett a tabuval. A hétköznapokban ma azt jelenti a píszí beszéd, hogy az ember fél, nehogy valami olyat mondjon, ami miatt kellemetlen helyzetbe kerül. Honnan is tanulnának meg a fiatalok píszín beszélni, ha nem beszélhetnek előtte a maguk nyelvén, hogy aztán zsigerből belássák, valóban megértsék, mire is jött létre a píszí nyelv. Először merni kell kérdezni, vitatkozni, kételkedni, mert a píszí egy ilyen, tanulás folyamata.
A tanulás részt nem lehet megúszni, a hibákat nem lehet átugrani, azok kellenek a továbblépéshez. Mielőtt az ember a probléma megértés folyamán úgy dönt, hogy píszí lesz, mert az jó, bizony előtte előítéletes, etnocentrikus és rasszista is olykor. Sőt még utána is néha. Az ember azt is megtanulja, hogy önmagát is folyton tanulnia kell. Ha meg akarják mondani, hogyan kell gondolkodni az adott kérdésről, és bűntudatot ébresztenek benned azért, amilyen vagy, akkor soha senki nem fog eljutni a píszí evidenciák felismerésééig.
A Carló ban nincs vadromantikusság, nincs píszíség, és a másik véglet is hiányzik. Nem kendőz el semmit de nem is tupíroz. Ráadásul amennyire szomrú, annyira humoros is tud lenni.
A túl romantikus, túl patetikus, túl sötét hangulat lehetetlenné tenné, hogy a történet bevonjon és végigvigyen. A nehézségeken átsegít az önirónia és a világ esendőségének megmutatása. Ha nem volna ilyen sokszínű az élet, abba belehalnánk.
A sorok között azért gyakran nyomasztó a Carlo . Például rámutat arra, milyen iszonyú nehéz kitörni. A különleges zseni és az igazságért való küzdés nélkül nincs továbblépés.
Valójában a kitöréshez három dolog kell. A saját tehetséged mellett a motivációd. A harmadik tényező a támogatók. Csodálatos lenne, ha ezek a gyerekek egy támogató környezetbe születnének. Egy támogató ugyanis kevés, de ha ennél picit többen vannak – a regényben a tanár és a pap –, akik emberileg melléd állnak, sikerülhet. Ugye, itt a sorok között egy támogató társadalomról beszélek, ami nincs. Ez általában is igaz, mindannyiunknak könnyebb lenne, ha képesek volnánk úgy alakítani az országot, hogy ne a dögöljön meg inkább a szomszéd tehene volna az alapállás.
Külön nyomasztó belegondolni abba, hogy a marginalitásba születő gyerekek belecsöppennek egy ördögi körbe, amiben a nyomor óhatatlanul újratermelődik, és a csalódások, és a társadalmi determinációk fojtásában egyre inkább veszítik el az ártatlanságukat.
Számodra melyik volt a regényed legkegyetlenebb pillanata?
A legnehezebb egy gyerek halálát megírni. A könyv esetében Natasáét. Nem lehet elfelejteni, hogy az ilyen lehetetlen, emberhez méltatlan körülmények között élő emberek korán halnak, olykor meg sem érik a felnőttkort. Én a közelmúltban tizenhárom ember halálának voltam tanúja egyetlen telepen, és temettem el gyereket. Erre nincsenek szavak... A Carlo Párizsban fölér egy beavatással is. Egy humánus beavatással.
Mi kell ahhoz, hogy azok a fiatal olvasóid, akik majd hamarosan elkezdenek tudatosan élni, híreket olvasni, dolgozni, támogató felnőttekké váljanak?
Támogatnunk kell őket, hogy azzá váljanak. Carlo, a könyvem főhőse sokat tett hozzá a saját erejéből a sikeréhez, és a tehetsége nélkül el sem érte volna a célját, de ha nincs körülötte az a minimális támogató légkör, akkor a domináns és agresszív visszahúzó erők győznek. Legyőzik őt.
A Carlo Párizsban mindannyiunkról szól. Mert péládul olyan alapkérdéseket vet fel, hogy mi is kell ahhoz, hogy boldoguljunk az életben?
Carlo Párizsban
Ha azt olvassuk, hogy Párizs és Eiffel-torony, mi más jut eszünkbe, mint egy romantikus utazás a francia fővárosba, kiskocsmákkal és szépséges háztetőkkel. De itt, Magyarországon is van egy Párizs. Egy gettót hívnak így, ahol a villanyoszlop csúfneve az Eiffel-torony. Az ott lakó telepi fiúk, ha más mondja Párizsra, hogy gettó, ölre mennek vele. Itt él Carlo, azaz Farkas Károly, tizenöt éves srác két unokatestvérével és a keresztanyjával. Carlo ki akar törni ebből az életből, ahol ez a lakcíme: Kettes köz, négyes blokk, négyes ajtó. Barátjával, Frankyvel híres focisták szeretnének lenni, mert nagyon tudnak focizni, és azt is tudják, ez szinte az egyetlen kitörési lehetőségük. De Carlónak előbb fát kell szereznie az erdőből, hogy meg ne fagyjanak, és ezen az útján rendőrökbe botlik... Bódis Kriszta lebilincselő ifjúsági regénye nem egy múltbéli Magyarországon, hanem itt és most játszódik.
Kiadja: Pozsonyi Pagony, 2014.
