Mindenki jobban tudja, mi kell a gyerekednek

Kislányom komplett műsort rendez a vasárnapi ebéd közben, falatokat megcsócsál, ledob, pürét asztalon szétken, magyarul úgy eszik, mint a tizenegy hónaposak általában. Új játéka, hogy nagyra nyitja pici száját, bekap egy kanál pürét, majd röhögve kiköpködi. Valamiért a fejembe vettem, hogy pont a köpködés az, amiről le szeretném szoktatni, ezért kedvesen rászólok mintegy hatszázadszor: cica, tudod, nem szabad köpködni. Mire nagyanyám a szívéhez kap: te már ennyi idősen ilyeneket mondasz, hogy nem szabad?? Nem korai még ez egy kicsit?

Tizenöt perccel később a jóllakott, és a - lehetőségekhez képest - tisztára mosott gyermek kihúz egy fiókot a nappaliban, és elkezdi pakolni annak tartalmát. Megnézem, mi az: a nagyszüleim tulajdonában lévő konyhaeszközök használati utasításai, botmixertől zepteredényig. Baba egyenként kiveszi, majd a padlóra helyezi őket. Úgy ítélem meg, ez megengedhető viselkedés, de nagybátyám közbelép. Elmagyarázza, hogy ha mindent megengedek a gyereknek, akkor nem lesz belőle jó ember, mert azt hiszi, hogy mindent szabad, és ezt időben el kell kezdeni, amíg nem késő.

Egyes indián törzsek ilyenkor a falu szélén álló fára akasztják a rosszalkodó gyereket (remélem, arra alkalmas eszközben és nem a hajánál fogva), és azok a gyerekek nem is rosszalkodnak. Megtanulják, hogy akkor válhatnak a közösség részévé, ha elfogadják annak tanácsait.

Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy a terhesség alatti ellentmondó és kéretlen tanácsok, majd a gyermekágy alatti ellentmondó és kéretlen tanácsok csak halvány bevezetői voltak annak, ami rám vár. Mindenki, mindig, mindent jobban fog tudni. És ennek sohasem lesz vége.

Az anyós, az após, a nagynéni, az unokatestvér

Anyósom szerint, ha üveges bébiételt adsz a gyereknek, akkor csak élelmiszeradalékokkal tömöd. A főtt zöldségből meg kifőzöd a vitamint, és egyébként is csak a biozöldség alkalmas bébiételnek.

Nagypapám legutóbb a műanyag babatálka- és kanál láttán kapott a szívéhez, a műanyagból ugyanis dolgok oldódnak ki és jutnak az ételbe, a babának nem adunk műanyagot.

Apukám, aki elővigyázatos ember, konkrétan megtiltotta, hogy egyéves kor alatt a kislányt a piacon vásárolt hússal etessem, hiszen azok ki tudja, mióta állnak a pultban és mivel etették azt az állatot: szerinte az üveges bébiétel ebből a szempontból sokkal biztonságosabb, hiszen azok szigorú élelmiszerbiztonsági ellenőrzéseken esnek át.

Kisbabám előszeretettel kunyerál el és csócsálgat szilárd ételdarabkákat, eddig még csak azért szóltak rám, ha nem adtam (dehát látod, hogy szeretné azt a kenyérhéjat, ettől nőnek egészséges fogai), ha adtam (jajistenem, mit csinálsz, megfullad attól a nagy darabtól), vagy ha rosszkor adtam (igyekszem csak étkezési időben etetni, de vannak iskolák, amik szerint jobb a folyamatos majszolgatás).

A postás, a rendőr, a villanyszerelő

Persze, a rokonaim csak jót akarnak, és ez valahol végülis érthető, a család arra törekszik, hogy a legfiatalabb kis leszármazott a lehető legjobb módon nevelkedhessen. Családtagjaink tehát, nemtől és életkortól függetlenül általában mindenhez jobban értenek, jobban ismerik gyermekünket, mint mi magunk, és kifejezett kérésünk ellenére is újabb és újabb csörgő játékokkal próbálják felvidítani a szemlátomást kimerült, túlpörgött, a fáradtságtól sírva fakadt babát. Jó. Család.

De miért ad tanácsot a boltos, a szomszéd bácsi, és minden második járókelő? Márpedig ad: jelenleg itthon az a társadalmilag elfogadott viselkedésmód, hogy ha babakocsival vagy babával közlekedő fiatal nőt látsz, jogod van odamenni és köszönés nélkül megmondani neki, mit és hogyan kellene.

A társadalmi konvenció megköveteli, hogy adott fiatal nő kedvesen mosolyogva megköszönje, vagy legalábbis szó nélkül végighallgassa. Követni nem muszáj, de meghallgatni igen: a legmerészebb javaslat a fentiek kezelésére az volt, hogy „ereszd el a füled mellett”. Ez a legtöbb, amit tehetünk.

Meghallgatjuk, hogy azért sír, mert éhes, hogy a kenguruban mindjárt ki fog törni a nyaka, hogy hahordozom, sose fog megtanulni járni, és hogy kellene rá még egy pulóver. Hiába tudjuk, hogy indulás előtt evett és most azért sír, mert álmos, fél percen belül aludni fog, a méregdrága és ortopéd orvosok által ajánlott mei taiban az elmúlt tíz hónapban nem lettek gerincproblémái, mi több, bútorok mentén ügyesen jár, és így is melege van, ezeket már nem illik kimondani.

Ugyanis ha vitatkozol, ellenkezel, vagy rámutatsz a tanács kéretlen és felesleges voltára, akkor hisztis vagy. Biztos a hormonok. Rendes anyuka mosolyog, bólogat, nem áll le vitatkozni. Hiszen csak jót akarnak.

Még az amerikai festősegéd is

Azt gondolhatnánk, tipikusan magyar jelenségről van szó, hiszen itt a Kárpát-medencében általában mindenki ért mindenhez. Vagy ha nem is mindenhez, a focihoz, a politikához és a pálinkához biztosan. Nyilván a tízmillió nevelési szakértő országa is vagyunk, csak azért nem tűnt fel eddig, mert nem volt gyerekem. Aztán elolvastam ezt:

„Először vittem ki kenguruban a kislányomat. Ez volt az év első meleg napja, elmentünk otthonról levegőzni. És akkor odajött hozzám egy ismeretlen nő: 'Elnézést, nem fél, hogy megfázik a baba? Még elkelne rajta a zokni.” Annyira zavarba jöttem, hogy azonnal előtúrtam a zokinját és felhúztam. Fél órával később hazafelé tartottunk.

Már megszoktam, hogy az emberek megbámulják a babát és mosolyognak, de egy férfi különösen érdeklődni kezdett iránta: „Látom, ez az első kisbabája. Jobb lenne, ha levenné róla a zoknit, most igazán túl meleg van hozzá”.

Aztán végre hazaértünk, biztonságos távolba kerülve minden tanácsosztó idegentől. (...) Ekkor egy újabb hangot hallottam, mintha valaki kopogott volna a hálószoba ablakán. Dehát ez lehetetlen! A negyediken lakunk. (...) Megdöbbenésemre egy munkás állt kint egy állvánon, egyik kezében pemzli, a másikkal kopogott az ablakon. Amikor meglátott, szélesen mosolyogva mutatott a kicsire. „Sír!” – artikulálta az üvegen keresztül. (...) Annyira elkenődtem, hogy már szinte én is sírtam. Annyira alkalmatlan lennék a gyermekgondozásra, hogy az embereknek a ház falára kell mászniuk, és a levegőben lógva kell megmondaniuk, mit tegyek?”

Daniel Stern 1997-es kiadású, amerikai anyák vizsgálata és megfigyelése alapján íródott könyvében idézi a fenti beszámolót. Úgy tűnik tehát, világméretű, és nem is annyira újkeletű járványról van szó:

Márpedig szerintem ezt abba kéne hagyni

Több dolog miatt is problémás számomra ez a felállás. A tanácsolók hada ugyanis a sopánkodó-kioktató javaslatokkal azt sugallja, hogy vagy nem tudom, mi a jó a gyereknek, vagy tudom, de mégsem csinálom.

Nem feltételezik, hogy mindenkinél jobban ismerem a babát, hiszen tizenegy hónapja szinte napi huszonnégy órában együtt vagyunk. Tudom, melyik az álmos sírás, melyik az éhes, és hány réteg ruhában érzi magát komfortosan. Tudom, hogy mekkora darab kenyérhéjat lehet odaadni neki az étkezési idő előtt mennyivel.

De nem csak ismerem, hanem nagyon szeretem is, és ha hiszik a kétkedők, ha nem, mindig azt teszem, ami szerintem a legjobb neki. Nem engedem pulóver nélkül a hidegbe, és esernyőt nyitok, ha esni kezd. Megengedem, hogy letépjen egy fűcsomót, de nem engedem, hogy megegye a fűcsomót. Ott vagyok, figyelek.

Néha elbizonytalanodom, de alapvetően józan vagyok, óvatos és ésszerű. Nem vagyok sem felelőtlen, sem inkompetens, sem gonosz. Mégis, a tanácsok, a sopánkodás azt sugallják, hogy az vagyok: hogy nem vagyok alkalmas szülő, hogy lépten-nyomon veszélybe sodrom a gyermeket. És nem szólhatok vissza, a tanácsokért hálásnak kell lenni, hiszen jót akarnak; a sopánkodást kifejezetten értékelni kell, hiszen miértünk aggódnak.

Mi lett azzal, hogy „ügyesen csinálod”?

Nem kétlem, hogy jót akarnak, a nagyszüleim, az anyósom, a villanyszerelő és a random néni a buszon, mind. Csupán hadd adjak egy tippet: ha tényleg, úgy istenigazából jót akarnak, és még véletlenül sem saját mindentudásukat szeretnék csillogtatni, akkor nem kritizálni kell, hanem megdicsérni.

Nem elsápadni és reszkető szájszéllel aggodalmaskodni, amikor a gyerek kis tappancsain mászik a fűben (nyugalom, bélelt nadrág van rajta). Nem félteni kell tőlem a gyereket. Hanem nyugtázni, hogy a gyerek jól van, tehát valószínűleg az anyja nem csinál ordas baromságokat.

A gyerek ugyanis mindeközben szemlátomást jól van: feláll, kacag, mutogat, kutyáknak ugat, cicáknak nyávog (jó, néha fordítva), súlyfejlődése megfelelő, fülei tiszták, szemei ragyognak. Én is jól vagyok, csak kissé kialvatlan, meg elsőgyerekes anyukaként, időnként kissé bizonytalan is.

Tehát ha jót akarnak tenni velem, akkor biztosítani kell róla, hogy jól csinálom, ügyesen, szeretettel, legjobb tudásom szerint. És még valami: a járókelők, akik elhivatottan próbálják megmenteni kislányomat a háti hordozás vagy a sapkátlan séta rémségeitől, akkor is odamennek szólni, ha anya, neadjisten apa megveri, vagy csak üvöltözve karjánál fogva rángatja a kisgyereket az utcán? Ugyan már, az teljesen más.

Oszd meg másokkal is!
Mustra