Közhelyszámba megy, hogy a gyereknevelés során mindenki hibázik. Hibázik sokféleképpen: saját normái ellen vét, nem tesz eleget azoknak az elképzeléseknek, amikkel belevágott a szülőségbe. Aztán hibázni lehet úgy, hogy nem veszi észre az ember a gyermek sajátosságait, például bagatellizál valamit, ami a csemetének komoly problémát, szorongást okoz. És persze mások tanácsára, vagy akár a szakkönyvek hatására is lehet hibázni, gondoljunk arra, hány és hány olyan gyakorlat volt divatban pár évtizede, amiket ma inkább károsnak tartunk.
Annak idején Spock például részletes útmutatót adott arra, hogyan vészelje át a szülő azokat az éjszakákat, amiket végigsír a gyermek, anélkül, hogy bemenne hozzá. Ma sokan azt is megkérdőjelezik, aludjon-e külön szobában a gyerek, és vajmi kevesen tanácsolják az órákon át tartó sírni hagyást.
Hibázhatunk indirekt módon is, azzal, ahogy általában viseljük magunkat, még ha nem is a gyermeknek címezzük tetteinket. Lehet, hogy a szülő úgy veszi, ő csak egy kicsit temperamentumosabb az átlagnál, akár még úgy is címkézheti, ez amolyan „olaszos család”, a gyerek viszont ugyanezt megélheti kiszámíthatatlan lobbanékonyságként, nyugtalanító légkörként.
Egy szó, mint száz, hibákat garantáltan elkövet az ember abban a két évtizedben, míg felcseperedik a gyermek, inkább sokat, mint keveset. És az is valószínű, hogy egyszer csak szembesíteni fogják ezekkel. Az első szembesítés kamaszkorban jön el, túlzó, akár igazságtalan formában. A kamaszsághoz hozzátartozik, hogy sötét szemüvegen át látja a szülőket, és bár érdemes minden visszajelzésre odafigyelni, előfordulhat, hogy olyat is kap a szülő, amit később már maga a fiatal sem gondol komolyan. Tehát, ha a kamasz gyerek szerint mi vagyunk a földkerekség legszörnyűbb anyja és apja, nem kell még kétségbeesni.
Általában fiatal felnőttkorban, a húszas években még zajlik a gyermekkori tapasztalatok helyrerakása, ami azt jelenti, a fiatal átértékeli, mi miért történt vele, és megpróbálja beilleszteni felnőtt személyiségébe. Az önismerethez elengedhetetlenül fontos megérteni, mennyiben szólt rólunk, ahogy szüleink velünk bántak, és mennyiben az ő történetük. Ha például egy gyerekre mindig dühösek, valahányszor önálló ötlettel áll elő, idővel elhiszi, hogy tényleg nem szabad kezdeményeznie.
Felszabadító, ha önállóan vagy akár terápiában rálát, hogy szülei számára vajon miért voltak kínosak ezek a törekvései, vagy legalábbis arra, hogy ez nem rajta múlt, nem az ő hibája volt. Végül ez vezethet el egy érettebb hozzáálláshoz, amiben az ember elengedi sérelmeit, és elfogadja szüleit, mint esendő embereket, akik hibáikkal együtt is szerethetők.
Azonban ez a folyamat nem egy pillanat, de gyakran nem is egy-két év munkája. És legtöbbször elé is tárja a gyermek a szülőnek, mi az, ami fáj a múltból, ami miatt haragszik, amit nem ért. A legtöbb szülő ilyenkor érthető módon megijed, és támad vagy menekül. Például intellektuális síkra tereli a témát, és érvekkel támasztja alá, miért azok voltak a helyes lépések (ha kellően sérülékeny a szülő önbecsülése, akkor az egyetlen elképzelhető helyes lépések), amiket ő tett. Esetleg igyekszik bagatellizálni a kérdést, mondván, ez már a múlt, nem is emlékszik rá. Vagy éppen könnybe lábad a szeme, és visszakérdez: „Ezek szerint ennyire szörnyű anyának tartasz? Pedig én a legjobbat akartam neked, feláldoztam magam érted.”
Érthetőek ezek a reakciók, hiszen érezheti a szülő annak a veszélyét, hogyha elfogadja a gyermek látásmódját, akkor egy pillanat alatt összeomlik az addigi évek fáradságos munkája, meg kellene kérdőjeleznie magát szülőként, azt kéne mondania: kudarcot vallott. Csakhogy nem erről van szó. A látszattal szemben a gyerekek (legyenek kamaszok, vagy felnőtt gyerekei apjuknak, anyjuknak) megértésre vágynak. Lehet, ők sem tudják pontosan, mit is akarnak, és támadóan, bántóan lépnek fel. A tapasztalat viszont azt mutatja, nem a győzelem gyógyít, ellenkezőleg: az előbb idézett anyai mondat csak olaj a tűzre.
A megértés gyógyít, valami olyasmi közvetítése: „Igen, akkor, hatévesen talán nem láttalak, nem értettem, mi zajlik benned, de már látlak.” Még csak igazat sem kell adni, hiszen, bár a gyerek szempontjából hibáról beszéltünk, a szülő viselkedésének nyilván megvoltak az okai, akkor arra volt képes, úgy látta jónak. Ezeket talán meg fogja érteni a gyermek idővel, de erre akkor van esély, ha előbb ő kap empátiát. Miért? Mert bár ma már ő is felnőtt, a gyász, a harag egy gyermekkori állapotra vonatkozik, és amíg feldolgozatlan az élmény, addig ott van az ember, abban a gyermekkori állapotban, legalábbis fél lábbal. Felnőtt is, de kisgyermek is, mert nem tudja elengedni a sérelmet.
Azt mondják, a pszichológia nem ad csodarecepteket. Nos, ebben a helyzetben van egy egyszerű varázsszó a szülő kezében: „Sajnálom.” Nem úgy sajnálom, hogy „Jaj, de selejtes vagyok, ne haragudj, hogy ilyen pocsék szülőt kaptál!”, hanem úgy sajnálom, hogy „Sajnálom, hogy ezt élted meg, sajnálom, hogy elmentünk egymás mellett.” Ez nem önostorozás, és még csak azt sem jelenti, hogy a másik félnek nagyobb igazsága van, mint nekünk. Azt jelenti, hogy vele vagyunk egy pillanatra az ő igazságában (anélkül, hogy a mienket elhajítanánk).
Ha képes a szülő erre, azt fogja észrevenni, hogy egyszer csak egy felnőtt áll vele szemben, aki nem haragszik, és talán már arra is képes, hogy az ő szempontjait is meglássa. És a szülőnek sem kell haragudnia magára, mert annyit adott, amennyit tudott. Az igazi megnyugvás nem az a hit, hogy nagyon jók voltunk, hanem a hibák elfogadása.
