December 13 és 15 között érkezik meg Budapestre az éves esedékes Disney on Ice produkció, a Fantázia birodalma, az előadást a múlt hét végén Rómában láttam. A budapesti bemutató előtt még éppen van idejük átgondolni, vegyenek-e jegyet. Nálunk négy előadás lesz, egy péntek este, kettő szombaton (délelőtt, délután) egy pedig vasárnap délelőtt.
A jegyárak a korábbi évekhez képest kicsit alacsonyabbak, a legolcsóbb 2990 forint, a legdrágább 16 ezer, ahogy a foglalásokat néztem, nem minden előadásra kapható már az összes kategória.
Mivel a római show első felét némi szervezési anomália folytán egy nem túl jó, a második felét viszont egy szuperjó helyről néztem végig, azt mondanám, ha tervezik, hogy mennek, és megengedhetik maguknak, érdemes a színpadhoz minél közelebb ülni, különösen, hogy a pesti előadás lényegesen nagyobb csarnokban zajlik majd, mint az olasz.
Mi ez?
A Disney on Ice nevéből is adódóan egy jégshow, a szereplők (mínusz a Verdák) korcsolyáznak. A Fantázia birodalma a 29. show a sorozatban. Egyes Disney on Ice produkciók egyetlen történetet visznek végig (mint pl a Szépség és a Szörnyeteg), mások, köztük ez is, több mesét vonultatnak fel egymás után. Ebben az előadásban négy történet jelenik meg, a Verdák, a Kis hableány, a Csingiling és a Toy Story.
Fiúknak vagy lányoknak ajánlanám?
Mivel a mesék közül kettő lányos, kettő inkább fiús, ez egy elég uniszex előadás. A római csarnokban kisfiúk és kislányok egyaránt voltak. Az első "felvonás" vonultatja fel az első három mesét, a második rész viszont végig a Toy Story. A körülöttünk ülő gyerekek reakcióit figyelve mindenki vevő volt mindenre, talán olasz sajátosság, de a hangulat olyan volt, mint egy jó rockkoncerten: csápolás, sikítozás, tapsolás, felugrálás.
Hány éves kortól?
Én nagyjából a 4 és 10 év közötti korosztálynak javasolnám, meselelkű gyerekeknek talán még kicsit ezen túl is. A pénteki (este 7 órás) előadás kivételével a többit akár már egy háromévessel is meg lehet próbálni, de ő valószínűleg ölbe be-ölből ki üzemmódban lesz egy idő után.
A magyar vonatkozás
Az előadásban három magyar korcsolyázó is fellép, a teljes csapatban pedig még jó néhányan magyar dolgozik. Figyeljék a Kis Hableányt és Hercegét, ők mindketten magyarok, Zákány-Szabó Ágota és Zákány Bertalan ráadásul a való életben is egy házaspár. A Toy Story Jessie-je szintén magyar, őt Vikár Dórának hívják.
Ez tetszett az előadásban
Legyünk egyenesek: ez egy gyerekelőadás, a show után beszélgetve a legtöbb felnőtt egyetértett azzal, hogy ilyesmit az ember elsősorban a gyerekei kedvéért néz meg. Felnőttszemmel is ki lehet viszont emelni néhány lenyűgöző dolgot.
A profizmus: az egész show úgy van összerakva, hogy az utolsó apró részletig minden tökéletes. Lehet vitatkozni azon, hogy tudunk-e azonosulni a Disney univerzummal, de az biztos, hogy annak itt minden eleme, az utolsó szög is hibátlanul jelenik meg. Ez nem véletlen, az előadás előtti délutánon néhány órát a korcsolyázókkal és a stábbal tölthettünk, akik elmesélték, pontosan hogyan és mennyit dolgoznak, gyakorolnak ahhoz, hogy az időnként heti 12 előadás profi legyen. A fellépők évente körülbelül 10 hónapot dolgoznak, ilyenkor pedig nem ritka az akár 10-12 órás munkanap sem.
A mozgás: nagyon tetszett, hogy az a 40 korcsolyázó, aki előadja ezt a műsort, nem egyszerűen csak nagyon tud korizni. Az összes szereplő mozgása annyira tökéletesen hozta a rajzfilmkaraktert, ami már lenyűgöző. Tehát nem csak, hogy nagyon tudnak korizni, de képesek pontosan úgy korcsolyázni, mint ahogy azt Barbie, Mikiegér vagy Woody tenné.
A látvány kidolgozottsága: ha megfigyelik Ken (Barbie pasija) frizuráját a promo videó második felében, érteni fogják, mire gondolok.
A perfekcionizmus: ez a showt nézve nem feltétlenül fog kiderülni, de ugyanezt az előadást egyik napról a másikra egymástól nagyon eltérő körülmények között is elő kell tudni adni. Az egyik helyszínen 18 méternyi jég van, a másikon 50. Az egyik helyen ők maguk csinálják a jeget, máshol egy létező pálya jéghőmérsékletét kell tökéletesre belőni (a hokihoz például keményebb jég kell, mint egy ilyen előadáshoz, vagy a műkorcsolyához.) Az egyik helyen a plafonról lógnak majd a felfüggesztések, máshol viszont állványzatot kell építeni. És mindezt úgy, hogy az élmény végül ugyanaz legyen mindenhol.
A gyerekek szerint menő: a beszélő autók, a repülő tündérek, a táncoló rák, és egyáltalán, az egész, úgy ahogy van.
Ez nem tetszett:
Ami nekem nem tetszett, azt tulajdonképpen a mindent átható, erőszakos merchandising. Az esemény idején a produkció átveszi az összes büfét, az összes elárusító bódét, mindent. Ez egyfelől nyilván jó, mert egyféle minőségi garancia, így kontrollálni tudják, hogy mit kapnak a nézők, és nem fogja elrontani az élményt egy szinten aluli büfé.
Cserébe viszont konkrétan az egész helyszínen öt méterenként van egy világító izéket vagyonokért áruló csicsastand, egy méregdrága fényképezkedőhely, egy büfé, és így tovább, végtelen ciklusban. És ha ezeken át is jutottunk, a közönség közé is bemászkálnak az árusok, igaz, itt már csak diznire dekorált pattogatott kukoricás és vattacukros csomagokat kínáltak. Mondjuk kénytelen vagyok elismerni, hogy a vattacukorcsomagot összefogó rózsaszín virágkalap annyira menő volt, hogy majdnem vettem, pedig gyerekkorom óta ki nem állhatom a vattacukrot.
A megalkuvást nem tűrő Disney érzés, ami jó az előadásban, felnőttként az aréna folyosóin már nyomasztó (mármint ha gyerek is van velünk), de azt számolgattuk a kollegákkal, hogy a sok eladott izével valószínűleg simán megduplázzák a bevételt, szóval üzletileg érthető, szülőként viszont megterhelő a jelenség.
A legszemfülesebb olasz apukák és anyukák már az aréna kerítésén kívül letáborozó, Disney-független giccsárusoktól beszerezték töredékáron a világító Minnie-füleket, és bent megúszták egy Mikiegeres pattogatott kukoricával. Ami annak ellenére volt finom, hogy délután kettőkor már ott sorakozott az esti adag a raklapokon, bezacskózva, lefóliázva.
