Néha elfelejtjük, hogy a család hangulata nem csupán a szülő-gyerek kapcsolat, vagy a testvérek közötti kapcsolat függvénye. Persze, ez a legfontosabb, de a gyermekre hatással van a többi rokon egymáshoz fűződő viszonya is, még akkor is, ha néha azt képzeljük, jól leplezzük szülőként, hogy mit érzünk az anyós, az unokatestvér vagy bárki más iránt.
Természetes, hogy a szülő szeretné megteremteni a béke szigetét a gyerek számára, és arra törekszik, hogy a gyermeknek mindenkivel jó legyen a kapcsolata, a valóság mégis az, hogy a kicsi olyan helyre érkezik, ahol már él és működik a rokonszenv és ellenszenv alkotta hálózat, a korábban érkező családtagoknak már tőle függetlenül van kialakult viszonyulásuk egymáshoz. Ezt aligha lehet figyelmen kívül hagyni.
Ahogy az anyósviccek sokasága is mutatja, minden bizonnyal ez a kapcsolat rejti a legtöbb buktatót a szülők számára. Persze nemcsak a viccek miatt gondolható ez, hanem azért, mert egyfelől közeli kapcsolatról van szó: a gyermek egyik nagyszülőjéről, aki ilyen módon igencsak része a gyermek, sőt a pár életének, másfelől az anyós általában egy kicsit idegen világ, egy más család tagja, akivel felnőttként ismerkedett meg az ember.
Ez a kettősség eleve hordozza a feszültség lehetőségét. És míg a házastársát választja az ember, az anyóst, apóst nem. A viszonyulás ambivalens, mert egyrészt ő nevelte fel választottunkat, így valamiféle alapvető szimpátia lenne várható, másfelől viszont gyakran éppen rá vetülnek, projektálódnak azok a tulajdonságok, amiket az ember a házastársában fogad el nehezen.
Könnyű célpontok ők, hiszen úgy gondolkodnak sokan: a férj, illetve feleség a saját jogán olyan kedves, helyes, szeretetre méltó, amilyen, de az anyós hibája, hogy nem tanította nagyobb háziasságra, lelkiismeretességre, hogy nem nevelt belőle ilyenebb, olyanabb embert.
Érthető ez a pszichés mechanizmus, hiszen általában azt nehéz elfogadni a társban, ami idegenszerű, amit nem úgy szokott meg az ember gyermekkorában, mert otthon másképp volt. És pszichológiai érdeke az embernek, hogy ezt lehetőleg ne a párjában utálja, hanem a párja családjában, így óvva tudattalanul a párkapcsolatot.
Már csak az a kérdés, miért mindig az anyósról, nem az apósról van szó. A magyarázat abban rejlik, hogy vele általában távolibb a kapcsolat, hiszen a nők tipikus esetben jobban részt vesznek mind a fiatal pár, mind az unokák életében. Ha nem jó a viszony, a szülő számára nehéz lehet, hogy gyermekének ugyanolyan nagyszülei ők, mint a saját szülei, ő azonban távolabb érzi őket magától.
Természetesen nem minden családban ez a mintázat, hiszen sokan a saját szüleikkel nincsenek jóban, miközben remek kapcsolatot ápolnak párjuk szüleivel. Ha a saját szülővel van probléma, az még nehezebb helyzet. A gyermekek érkezése alaposan megbolygathatja a szülői és nagyszülői generáció viszonyát.
Sokan számolnak be róla, hogy nem alakult felhőtlenül a kapcsolat anyjukkal, apjukkal, de felnőttként kialakítottak egy elfogadható, vállalható, persze nem túl szoros viszonyt velük. Mondjuk évente kétszer találkoztak karácsonykor és húsvétkor, ennél néhánnyal többször beszéltek telefonon. Elég tapasztalatot szereztek, ami alapján megbizonyosodtak, hogy ennél szorosabb kapcsolat már komoly feszültségekhez vezet, azonban mégis tisztelik benne az anyát, apát, nem akarták teljesen elvágni a köteléket.
Amikor azonban megérkezik a gyermek, egészen új helyzet áll elő, hiszen az érzelmileg távoli szülő attól, hogy elfogadta, így alakult viszonya felnőtt gyermekével, még tarthat igényt az unokával való kapcsolatra. Sőt, előfordulhat, hogy éppen, hogy korrigálni szeretné, ami gyermekével nem sikerült jól. Szomorú helyzet, mikor a középső generáció az őt ért sérelmeket, hiányt úgy akarja megbosszulni, hogy akadályozza gyermeke és szülője kapcsolatát, esetleg annyira nem tud más perspektívából látni, hogy el sem tudja képzelni, attól még, hogy neki nem sikerült, gyermekének kialakulhat jó kapcsolata anyjával, apjával. (Persze, nem azokról az esetekről beszélünk, amikor bántalmazás vagy más traumatikus történet magyarázza a távolságtartást.)
Hogyha meg is adatik az a szerencsés kiindulópont, hogy a szülő alapállása: segíteni akarja, nem pedig akadályozni gyermeke családi kapcsolatait, felmerül a kérdés, mit közvetítsen a gyermek felé arról a családtagról, akit illetően benne rossz érzés van, legyen szó szülőről, anyósról, apósról, vagy bárki másról a családban, oldalági rokonokról.
A válasz elsősorban a gyermek érettségén múlik. Kisgyermeket nem érdemes, és nem építő azzal terhelni, hogy aki számára fontos, és lényeges tényező az életében, azt mi nem kedveljük. Ha nem érzi át ellenszenvünk mélységét, és hogy valójában milyen utálat rejlett amögött, mikor elejtettük a megjegyzést, milyen nagy Kati néni feneke, akkor egyszerűen csak visszamondja neki. De ha érzi a feszültséget, hogy miután ő boldogan hazatér Kati nénitől, és csillogó szemmel meséli élményeit, mi nem örülünk vele, akkor azt fogja hinni, valamit rosszul csinált, és össze fog zavarodni. Ilyenkor a szülőnek nem megjátszania kell magát, hanem megtanulni árnyaltan viszonyulni a helyzethez, és ha mást nem is kedvel Kati néniben, legalább azt az egyet szeretheti benne, hogy jól bánik a gyermekével. Később, ha már érettebb a gyermek, és ő maga is megérti, egy embernek több oldala, arca van, egyre többet meg lehet vele osztani saját viszonyulásunkból.
A szülő tud ráérezni a jó arányokra, hiszen ő ismeri gyermekét. A lényeg, hogy vegye figyelembe: a csemetének nem arra van szüksége, hogy színházat kapjon, és minden rokon elővegye jelenlétében a mosolygó álarcát, hanem átlátható, érthető viszonyokra. Így, ha nem is szapuljuk egyik rokont sem, és a megfelelő tisztelettel beszélünk róluk még a hátuk mögött is, nyugodtan beszámolhatunk, nekünk mi a valós viszonyunk az illetővel.
Cziglán Karolina, pszichológus
