A gyerek "sorskönyvét" mi írjuk

Zanza!

A szülő-gyermek kapcsolatnak vannak olyan hatásai, amik nem láthatók rögtön a csemetén. Mivel az anya és apa az első kapcsolata az életben, visszajelzéseik hosszú időre nyomot hagynak a gyermekben. Ez sokaknak jó hír, hiszen ez azt is jelenti, ha a szülők olyan üzeneteket juttatnak a gyermek felé (szóban és tettekben), hogy értékes, erős, szerethető, ez az útravaló akkor is vele lesz, ha éppen kudarc vagy csalódás éri.

Nincs arról szó, hogy az ilyen gyerekekről minden rossz leperegne, és ne éreznének fájdalmat, de mikor épp nehézségekkel küzdenek, akkor is kitartást és biztonságot ad nekik a belső meggyőződés, hogy alapvetően minden rendben van velük.

tk3s 13390008
Fotó: Northfoto

Sajnos ennek ellenkezője is igaz: aki olyan útravalót kapott, hogy értéktelen, inkompetens, ügyetlen, amíg nem tesz ellene tudatosan, és nem száll szembe az üzenettel, hordozni fogja, még ha a külvilág visszajelzései pozitívabbak is. Ha egy helyzetben tíz visszajelzésből kilenc kedvező lesz, egy pedig a rossz beidegződést erősíti, ő a kilencet fogja megkérdőjelezni.

Minden pszichológiai iskola kialakította a magyarázatát, ahogy saját fogalmaival leírja, hogyan hatnak a gyermekkori élmények később olyan helyzetben, ahol racionálisan nézve egyáltalán nem kellene hatással lenniük arra, ahogy felnőtt életünk egy adott pillanatában érzünk, gondolkodunk.

Nagy népszerűségre tett szert az a megközelítés, mi szerint mindenki hordoz magában egy ún. sorskönyvet, ami, hacsak nem tesz komoly erőfeszítést ellene, egész életében irányítja tetteit, érzelmeit. Eszerint a sorskönyv olyan életterv, ami megmondja, sikeresek vagy kudarcosak leszünk, egészségesek vagy betegek, még a halálunkra is van forgatókönyve.

A megközelítés hívei is hangsúlyozzák, hogy külső körülmények befolyásolhatják ezt, például, ha valakit baleset ér, nyilván hiába van megírva sorkönyvében a hosszú élet. Bizonyára lehetne vitatkozni azon, mennyire konkrét az életterv, ami gyermekkorban megíródik, az azonban biztos, hogy a szülő szándékán kívül is sugall olyan üzeneteket a gyermeknek, amik szinte kitörölhetetlenül bevésődnek személyiségébe. Abban is egyet ért a legtöbb pszichológus, hogy minél korábbi élményről van szó, annál erősebb a hatás. Ennek az egyszerű oka, hogy a korábbi élmény kevésbé fejlett, árnyalt személyiséget ér, így többet tud rombolni, vagy éppen építeni.

tk3s 12140009
Fotó: Northfoto

A szülők számára azért jó ismerni ezeket az összefüggéseket, mert mindenki hajlamos csak az adott pillanatra figyelni, az aktuális vágyai szerint terelgetni a gyereket. Néha nézzünk mögé, hogy az elhangzott dicséret, szidás vagy megjegyzés milyen mélyebb jelentést hordozhat, mert ez az üzenet is átmegy, és ha sokszor elhangzik, hosszú távú hatást gyakorol az életére.

Gondoljunk például olyan ártatlannak tűnő helyzetek sorozatára, mikor a gyermek szeretne figyelmet kapni, de a szülő azt mondja, ne most, apáddal beszélgetünk. Aztán ne most, annyi dolgom van. Majd ne most, egy kicsit hadd pihenjek már. A gyermek érzi, hogy alapvetően teher a létezése, még ha ez nem is fogalmazódik meg benne tudatosan. Az egyik, nem is ritkán előforduló sorskönyvi üzenet így szól: „Ne létezz!”. Ha innen nézzük, talán megborzongunk attól, hogy egy anya vagy apa ezt üzeni a csemetének, és már nem is tűnik olyan ártatlannak a sok-sok lerázó gesztus.

Ám mielőtt megijednénk, természetesen másfajta sorskönyvi üzenetek is írhatók. Ezeket a felszabadító üzeneteket hívják engedélyeknek, és úgy szólnak például: „Lehetsz önmagad!” „Megélheted az érzelmeidet!”. Szülőként érdemes elgondolkodni, milyen mondatok hagyják el gyakran a szánkat, és vajon elég sok, sorskönyvi értelemben vett engedélyt adunk-e a gyermeknek.

Gondoljunk arra a gyakori helyzetre, mikor a szülő csak a problémákat teszi szóvá, hiszen ha rendben mennek a dolgok, az természetes, arról nincs mit beszélni. Ha nem tesszük szóvá, mi mindent találunk értékesnek a csemetében, hogy úgy látjuk, jó úton halad, hogy szerethető személyiség, vajon hogyan kerül birtokába ezeknek az engedélyeknek?

Valószínűleg mindenki ismer olyan felnőttet, aki, mintha egyszerűen képtelen lenne megengedni magának, hogy örüljön, elégedett legyen magával, rendben lévőnek érezze életét és saját személyiségét. Bármi is történjen, vagy másokra és a körülményekre panaszkodik, vagy saját magát szidja. Van, aki még kínosan nevetgél is, ezzel aláfestve önmaga ócsárolását.

Ezt a jelenséget a sorskönyvi gondolat kitalálója, Eric Berne akasztófanevetésnek nevezi: arról beszél, mekkora balek, mennyire ügyetlen volt már megint, és közben nevetgél. Ha ilyet látunk, gyanakodhatunk, hogy az illetőnek mély meggyőződése, hogy született vesztes - holott nem született annak, csak valaha régen elhitették vele.

Tragédiáról persze nincs szó akkor sem, ha az ember arra gyanakszik, ő nem éppen felszabadító sorskönyvet kapott. Berne azt mondja, bármikor szembenézhetünk téveszméinkkel, és kialakíthatunk egy autonómabb, immár nem a sorskönyv, hanem a valós lehetőségeink és vágyaink által vezérelt életet.

Cziglán Karolina, pszichológus

Blogmustra