Kapunyitási krízis - a fiatal felnőtteket érinti

Zanza!

Gyakran találkozunk olyan fiatalokkal, akik valahogy nem merik elkezdeni életüket. Toporognak, belekezdenek egy képzésbe, félbehagyják, másba fognak, egy ideig dolgoznak, aztán megint valami újat keresnek, és egyikben sem érzik otthonosan magukat. Van, akinél a párkapcsolatban jelenik meg a bizonytalanság: nem meri igazán beleengedni magát a kapcsolatba, így ki sem derül, hogy milyen lehetett volna, ha közel engedi magához a másikat. Biztosan közrejátszanak társadalmi szintű okok is, mégis, az újabban kapunyitási krízisnek nevezett jelenség a gyermekkori élményeken is nagyban múlik.

stockfresh 2597662 my-dady-and-me sizeM

Ha egy kicsit alaposabban faggatjuk ezeket a huszonéveseket, hamar kiderül, az önbizalmuk az, ami nagyon ingatag. Nem merik igazán beleengedni magukat semmibe, mert akkor derülne ki igazán, milyenek is ők, mire képesek. Ez egy egészséges önértékelésű ember számára vonzó lehetőség, ám aki lelke mélyén azt hiszi, kiderülhet, hogy nem is olyan érdekes, értékes személyiség, nem szívesen vesz részt ilyen helyzetben. Viszont amíg az ember nem köteleződött el érzelmileg egy tevékenység vagy kapcsolat mellett, addig nincs nagy vesztenivalója: ha nem megy jól, mondhatja, persze, mert ez még nem az igazi. Ahhoz, hogy bátran belevesse magát új helyzetbe, szükséges, hogy biztos legyen értékeiben. Más szóval, tudja, hogy ki ő. Ez pedig a legkisebb kortól kezdve formálódik.

Régen azt hitték, a baba tiszta lappal születik, azaz nincs személyisége, bármivé alakítható. Az amerikai pszichológus, John Watson volt ennek a gondolatnak legismertebb támogatója, úgy vélte, következetes neveléssel bármi „kialakítható” egy gyermekből. Bárkiből lehet bűnözőt, vagy éppen példás személyiséget nevelni. Bár Watsonnak sok egyebet köszönhet a lélektan, ez a gondolat egyértelműen tévedésnek bizonyult. Egyébként személyes élete sem igazolja elméletét: egyik gyermeke többször kísérelt meg öngyilkosságot, a másik meg is ölte magát.

Éppen ellentétes nézetet vallott Carl Rogers, aki szerint a szülő azzal teszi a legjobbat, ha minél kevésbé formálja és befolyásolja gyermekét. Ha egyszerűen csak abban segíti, hogy azzá váljon, aki ő igazán, akkor ki fog bontakozni személyisége. Rogerst sokan kritizálják amiatt, hogy túl optimistán látja az embert, mikor azt feltételezi, semmilyen kényszerítő nem kell ahhoz, hogy valakiből jó, szeretni képes, társadalomba illeszkedő ember legyen.

Bár elég nagy a konszenzus abban, hogy korlátokra szükség van a nevelés során, azért Rogers védelmében felhozható, hogy a klinikai tapasztalat is igazolja: azok az emberek, akiket nehezen visel el a környezet, mert agresszívek, rosszindulatúak, irigyek, és még sorolhatnánk, nem „csak úgy” váltak ilyenné, nem azért, mert nem eléggé nevelték meg őket, hanem valamikor életük során egy fontos szükségletük súlyosan sérült, és ettől torzult személyiségük.

stockfresh 123367 mother-and-daughter sizeM

Bár korlátokra a gyermek biztonsága és biztonságérzete szempontjából is feltétlenül szükség van (ha úgy tetszik: ez is egyike a szükségleteknek, amik ki nem elégítése torzuláshoz vezet), a stabil személyiség kialakulásához kell, hogy a szülő tudjon örülni annak, amilyen a gyermeke. És ne csak annak, amikor végre teljesíti, amit kértünk tőle, vagy egy újabb lépést tett a társadalomba való beilleszkedés, az alkalmazkodás útján, hanem bárminek, ami az ő egyedi sajátossága. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokan egyoldalúan alkalmazzák a bátorítást, hogy „dicsérd sokat a gyermeket!” Dicsérik, ha megtette, amit vártak tőle. Lehet, hogy pontosabb lenne az a biztatás: „örülj a gyermekednek!”.

Megmaradt bennem egy mese emléke, amiben a kisfiú összebarátkozik egy felnőttel, sokat látogatja délutánonként, sokat beszélgetnek. Mikor egyszer jó jegyet kap az iskolában, és elújságolja a férfinek, azt feleli, ő is örül, de nem az osztályzatnak, hanem a fiúcska örömének. Valami ilyesmi lenne az igazi önbizalom erősítő nevelés. Ebben az van benne, hogy nem annak örülök, szépen formálódsz egy előre meghatározott keretbe (azt már csak gondolatban teszi hozzá a szülő: így egyre kevesebb gondom lesz veled), hanem a sikereidnek, annak, hogy erre is képes vagy, hogy ilyen erős vagy.

A szülő szemében megcsillanó öröm beépül a gyermekbe, és később, kamaszként, felnőttként magát is képes lesz motiválni akkor is, ha nincs folytonos külső visszajelzés, elismerés. Ennek a fajta örömnek, dicséretnek az a legnagyobb előnye, hogy nem vehető el. Ha annak örülök, hogy nekem volt egy célom, amit a gyermek megvalósított, abban benne van, hogy legfőbb dolga a környezetet figyelni, és alkalmazkodni az elvárásaikhoz. Ez ingoványos terület lesz felnőttkorban, mert mást akar a főnök, mást a házastárs, és mást maga az érintett. Ha viszont annak örülök, hogy a csemete a saját célját elérte, akkor azzal a kompetenciaérzése erősödik. Tudni fogja, hogy képes célokat kitűzni, tenni értük, sikert elérni. És akkor talán a felnőttkorba való belépés sem lesz számára olyan ijesztő.

Cziglán Karolina, pszichológus

Blogmustra