Csak apádnak ne mondd meg!

Zanza!

A pszichológus a héten többek között arról ír, hogy a gyereknek árt a legtöbbet az, aki a másik szülő ellen a gyerekével szövetkezik. "Veszünk egy fagyit, csak apádnak ne mondd meg!" Ismerős, ugye? Pedig az ilyen viselkedéssel sokszor csak azt pótoljuk, ami a házasságunkból hiányzik.

stockfresh 443462 partnership sizeM

Ki ne vágyna stabil, erős családra? Csakhogy korántsem olyan egyértelmű, mitől lesz egy család stabil. Ha elgondolkodunk a szón, talán a rend, az állandóság jut eszünkbe. Igen ám, de nem mindegy, milyen értelemben van rend, és milyen értelmű az állandóság.

Állandóság az is, ha a család nem veszi észre, hogy valaki új életszakaszba lépett, és még mindig „Bogi babának” becézik az öt éves gyermeket. Állandóság az is, ha a családfő ragaszkodik ugyanahhoz a nyaralóhelyhez, miközben a többiek már inkább máshol pihennének.

A rend is lehet megterhelő, ha olyan szabályok erőltetését jelenti, ami inkább frusztrálja a családtagokat, mint felszabadítja. Az sem ritka, hogy a szülők számára a rend valójában az ő hangulatuk követését jelenti, hiszen rend akkor van, ha a gyermek szót fogad. Ám, ez hol azt jelenti, lehet a TV előtt vacsorázni (mikor ehhez van kedve a szülőnek is), hol azt, hogy evés közben nem tévézünk. A szülőben valóban a rend érzetét keltené, ha a gyermek az összes változathoz képes lenne alkalmazkodni, a gyermek nézőpontjából azonban ugyanaz kiszámíthatatlanságnak hat.

A rendszerszemléletű pszichológia felfedezése, hogy a stabil, tehát a családtagok számára biztonságos rendezettséget adó család fontos jellemzője az "alrendszerek világos elkülönülése". Alrendszer pedig: a szülők és gyerekek csoportja. Az elkülönülés természetesen nem érzelmi távolságot jelent, hanem azt, hogy a szülők közt van valami jó értelemben vett szövetség.

Félreértés ne essék, ez semmiképp nem a gyermek vagy gyermekek ellen irányul. Nem véd- és dacszövetségről van szó, végképp nem annak érzékeltetéséről, hogy ők olyan tekintélyszemélyek, akik öncélúan hatalmaskodnak a család azon tagjai fölött, akik még „csak” gyerekek.

Inkább olyan összetartásról, kötelékről, aminek érzékelése biztonsággal tölti el a gyerekeket. Így érzik, hogy valóban szabad gyermeknek lenniük, van ugyan bizonyos felelősségük, ami nő az életkorukkal, de a hajó kormányosai a szülők, akik tudják a dolgukat vihar esetén is.

Hogy miből érzik ezt a gyerekek, az apróságnak tűnő momentumokon is múlik. Persze, azon is, hogy hasonló értékeket vallanak-e, és amit az egyik szabályként felállít, a másik ne kérdőjelezze meg. Talán meglepő, de azon is, előfordul-e, hogy kettesben töltenek el időt, akár valamilyen rövid program erejéig. Ez egyébként is fontos a házasság fennmaradása érdekében, de a gyermekek számára is jelzésértékű, és megerősíti a biztonságérzetüket, ha látják, tudják, hogy a szülők kettesben is élvezik egymás társaságát, van miről beszélniük, férjként és feleségként is fontosak egymásnak.

Amikor a gyermekkel kapcsolatos problémával fordul a család terapeutához, gyakran a szülők közti kapocs megerősítése hozza el a megoldást, anélkül, hogy a gyermekkel külön bármit kezdenének. E mögött különféle lelki folyamatok állhatnak, például az, hogyha a szülők összetartanak, nem fogják bevonni a gyermeket egymás ellen ilyen-olyan rejtett és nyílt összejátszásba.

A másik elleni összejátszásnak persze vannak fokozatai, szélsőséges esete, mikor egyik szülő valamelyik gyermekkel összedugva a fejét szapulja a másikat, egymásra licitálva sorolják hibáit. Ez valójában nem a másiknak, hanem a gyermeknek árt a legtöbbet, aki egy erős szülőpár helyett két gyenge szülőt kap: egyet, aki az ő cinkosságára támaszkodik, és egyet, aki vállalja az áldozat szerepét. Szelídebb formát is ölthet az összejátszás, gondoljunk arra, mikor hazafelé menet fagyit vesz anya azzal az intéssel: „csak ne mondd meg apádnak, tudod, hogy nem szereti, ha ebéd előtt édességet eszel”.

stockfresh 399071 divorce sizeM

Előfordulhat olyan helyzet, mikor a legkisebb rossz megoldás, hogyha az egyik szülő és egyik gyermek összejátszik, de érdemes törekedni arra, hogy ez átmeneti helyzet legyen, ami feloldódik, amilyen hamar csak lehet. Ilyen lehet egy konfliktus, melyben az egyik szülő érzékenyebb. Képzeljünk el például egy tini lányt, aki egy nála pár évvel idősebb fiúval kezd járni. Tegyük fel, hogy az apja sokkal jobban félti, szerinte még nem jött el a fiúzás ideje, főleg nem egy idősebb sráccal. Érthető, ha ebben a helyzetben a lány először anyját fogadja bizalmába. Azonban szerencsés, ha az anya igyekszik közvetíteti, és minél rövidebbé tenni azt az időszakot, míg az apa kimarad egy fontos információ ismeretéből.

A szülő-gyermek közti összejátszás inkább múlik a felnőttön, általában szeretne valamit pótolni a szülő, ami házasságából hiányzik. Ha mást nem, hát azt, hogy valaki ismerje el őt, legyen a bizalmasa. Hosszútávon azonban jelentős problémák forrása, ha ezt a személyt a párja helyett a gyermekében találja meg. Amikor a fiatal számára eljön az idő, hogy elhagyja a szülői házat, sokkal könnyebben teszi ezt meg, ha egy jól működő párt hagy ott, mintha olyan szülőket kellene elhagyni, akik egymással nem tudnak mit kezdeni, akik egyik-másik gyermekük lelki támaszára tartottak igényt. És persze a szülők dolga is könnyebb, ha nem ekkor kell újra megtalálni egymást, hanem a szülői mellett a házastársi köteléket is folytonosan ápolták korábban is.

Cziglán Karolina, pszichológus

Blogmustra