A gyerek a bölcsiben, anya kint zokog

A bölcsikezdés nem egyszerű. Ott vannak egyrészt az intellektuális kihívások, a számos A4-es teleírva kérdéssel, a titkos szisztéma, amely szerint máshova kell tenni a ruhát, a cipőt és a kabátot. Aztán ott van a lelki része, hogy amikor otthagytam a zokogó gyereket, még kijussak az utcára, mielőtt bőgni kezdenék.

stockfresh 923500 educator-and-mother-with-little-girl-at-school

Kezdődött az egész úgy, hogy az apjával egymásra néztünk tavaly tavasszal: legyen bölcsi!

Folytatódott azzal, hogy miután sikerült bejutni egy bölcsibe, én fél nyáron át szorongtam, hogy nem korai-e ez még neki, jaj szegénykémmel mi lesz ott a sok idegen között, ahol nem értik pontosan mit mond, nem kap állandó visszajelzést, és egészen biztosan nem ő lesz a világ közepe. Ráadásul biztos elkap majd egy csomó betegséget, mert az már csak úgy van.

Meg kellett barátkoznom a ténnyel, hogy előbb-utóbb mindenképp eljönne a pillanat, amikor ki kell adnom a kezemből, akkor meg miért ne csináljuk, ha a legjobb meggyőződésem szerint is ez lesz neki a legjobb.

Voltunk szülőin, ahol megnyugodtunk, hogy tündéri gondozónőket fogtunk ki, voltunk nyílt napon, ahol a lányom tudomást sem vett rólam egy fél délelőttön keresztül, annyira le volt nyűgözve a rendelkezésre álló játékoktól és gyerekektől. Így aztán a legnagyobb lelki nyugalommal készültünk a beszokásra.

Persze a bölcsikezdéshez szülői alkalmassági vizsga is szükséges, más magyarázatot nem találok a négy A4-nyi kérdésre, amit a gyerek szokásaival és előéletével kapcsolatban kaptunk, három napig izzadtam felette, mire átrágtam magam az összes hol tart az önálló öltözködésben (sehol, ja, de, ott, hogy nem a virágos pólóját akarja, hanem a cicásat) meg mit nem eszik meg (mindent, ha épp kedve van, ha nincs, akkor semmit) típúsú kérdésen.

Végül egy hétfő reggel jelentkeztünk beszokásra, első nap, sima ügy, nem csinálok semmit, csak üldögélek a homokozó szélén, és nézem, ahogy játszik, beszélgetek a bölcsisnénivel, majd másfél óra múlva vígasztalom a bőgő gyereket, hogy ne aggódjon, holnap is jövünk.

Kedden már nem udvaron kezdünk, hanem a csoportszobában. Második kihívás anyának: a mit hova kell rakni az öltözőben, mert oké, hogy a jele ott van szekrényén/polcán, de aki megmagyarázza, hogy miért kell három különböző helyre tenni a váltóruhát, a cipőjét meg a kabátját, az vendégem egy fagyira. Ott is hagyom egy kicsit, amit nem vesz különösebben a lelkére, amikor visszamegyek érte. Állati büszke vagyok, hogy ilyen ügyes nagylány,  és kicsit meg is vagyok sértődve, hogy ennyivel le van rendezve az ügy.

stockfresh 824000 crying sizeM

Aztán szerdán kiderül, hogy mégiscsak kötődik hozzám a gyerek, mert amikor megállunk a bölcsi előtt, elkezd zokogni, és amíg próbálom ráadni a váltócipőjét csimpaszkodik a nyakamba. Én meg csak ismételgetem, hogy milyen jól fogja érezni magát, ott van a csomó játék, várják a többiek, végül lefejtem magamról és átadom a gondozónéninek.

Még a folyosón is hallom, hogy kiabál utánam, és szedem a lábam kifelé, és csak kint bőgöm el magam. A következő pár nap sem telik sokkal jobban, bár a bölcsisnők szerint nem sír utánam sokáig, és kifejezetten jól érzi magát a többiekkel, én egy bőgő gyereket adok be minden reggel és egy közepesen sértődöttet veszek át délutánonként – viszont én már legalább nem sírok reggelente. Most épp számolom a napokat, hogy elteljen a két hét, ami alatt a gondozónők szerint még a leganyásabb kölyök is beszokik – hogy majd eljöjjön a feketeleves, ami az összes barátnőm szerint eljön, amikor rájön a gyerek, hogy ezután ez már mindig így lesz.

Önöknél hogy megy a beszokás?

Oszd meg másokkal is!
Mustra