Mit várhatsz a gyerektől, ha felnő? Semmit

Zanza!

Mit várhatsz a gyerektől, ha felnő? A pszichológus ezen a héten arról ír, legjobb, ha semmit. A közös jövőre ugyanis nagy terhet ró, ha valamiféle elvárás miatt vállalunk gyereket, például azért, hogy legyen, aki gondoskodik rólunk öregkorunkban.

Jó lesz nélkülük is?
Jó lesz nélkülük is?

A cél az lenne, hogy a gyermek képes legyen önálló életet élni, ugyanakkor szüleivel is fennmaradjon a jó, nem függőségre alapuló viszony. Ehhez az kell, hogy érzelmi értelemben előbb a szülő nőjön fel, és készüljön tudatosan arra, hogy a csemete ki fog repülni, és neki akkor is kezdeni kell valamit az életével. Annak számára lesz az ezt követő időszak örömteli, aki nyer is ezzel: akinek ajándék, hogy több idő jut párjára és kedvelt elfoglaltságaira.

"Akkor csináltad jól, ha felnőtt korában le se tojik téged a gyereked"– fogalmazta meg kissé sarkosan egy kétgyermekes családapa a gyermeknevelésről alkotott véleményét. Első látásra nehéz ezzel egyet érteni, hiszen nem kellemes, ha azért nem „tojja le” az a gyermek a szülőt, mert már nem tudnak beszélgetni, nincs köztük szeretet. Egy fontos igazságra mégis rámutat ez a mondat: a gyereket nem magunknak neveljük, és nem azon mérhetjük le anyai, apai sikerességünket, hogy sokat csüngünk egymáson felnőtté válása után is. Sokkal inkább azon, képessé vált-e arra, hogy saját életet kezdjen, hogy tőlünk eltávolodjon, és másvalaki töltse be a legfontosabb személy szerepét.

Persze, jó, ha kialakul köztük egy újfajta, partneri viszony, jó, ha tud segítséget kérni és adni a felnőtt gyermek, ha szívesen tartják a kapcsolatot. Baj akkor van, ha az anyával és apával való viszony valamilyen módon meggátolja a gyermeket abban, hogy következő életszakaszba lépjen.

Ennek szívfájdító példája az a tanult, magas presztízsű munkát ellátó, a felületes szemlélő számára önálló és felnőtt középkorú kliens, akit gúzsba kötött anyjával való szimbiotikus viszonya. Nem hogy párkapcsolatot nem sikerült sosem kialakítania (még belegondolni sem mert ennek lehetőségébe), de komoly bűntudatot jelentett számára néhány napra távozni otthonról. Arra gondolt, mi van, ha éppen akkor lesz rosszul az édesanya. Az ilyen viszonyt mindig a szülő igényei alakítják, ő sugallja ezer módon, hogy rászorul a támaszra, amit gyermeke nyújt, és hogy gyermeke is életképtelen lenne nélküle.

Az ilyen sugalmak küldése már egészen korán kezdődik, két-három éves korban, mikor a gyermekben megjelenik az igény, hogy önállóan próbáljon végrehajtani feladatokat, hogy időről időre eltávolodjon a szülőtől. Nemcsak azzal gátolja ezt az anya vagy apa, ha túlzottan burokban tartja a csemetét, és inkább jutalmazza függőségi törekvéseit, mint az önállósodáséit, hanem azzal is, ha következetlenül bánik a poronttyal. Ha a gyermek nem tudja, mikor számíthat biztos támaszra, kétségbeesetten keresni fogja azt, és nem mer felhőtlen jóérzéssel átmenetileg sem eltávolodni.

Már az óvodásnál is megjelenhet túlzott, kóros mértékű szeparációs szorongás, ami azt jelenti, csak anyja, apja tényleges jelenlétében érzi biztonságban magát. Amint nincs jelen az illető, intenzív szorongást él át, ami megakadályozza, hogy nyisson mások felé. Felnőtt korban ez általában nem ilyen látványos, mindenki kénytelen bizonyos mértékig alkalmazkodni munkahelyi és egyéb környezetekhez, ám a bizonytalanság megmaradhat, ami abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy önállóan életképtelen lenne az illető.

Hipp-hopp elszaladnak az évek
Hipp-hopp elszaladnak az évek

Van olyan is, aki látszólag elkezdte felnőtt életét, esetleg már gyermekei is vannak. Ám vitás helyzetben, vagy amikor arról kell döntenie, kinek adja az idejét, a származási családja kap elsőbbséget. Nagyon gyakori oka ez házasságok felbomlásának, hiszen hogyan lehetne elfoglalni a férj vagy feleség mellett a főhelyet, ha valaki már ül ott? Ezek a házastársak egy darabig keresik helyüket, kerülgetik azt a képzeletbeli széket, majd idővel belátják, hogy sosem fog megüresedni, és lemondanak róla. Ha mégis megmarad a kapcsolat, a gyerekeknek akkor is ártanak, mert a család egy rendszer, aminek stabilitását a szülők szövetsége adja.

Ha ez a kötelék gyenge, akár érzelmi, akár az egymás iránti lojalitás szempontjából, akkor a gyermekek nem érzik biztonságban magukat, és különféle tudattalan manőverekbe kezdenek, hogy megerősítsék a családi összetartozást. Például tüneteket produkál egyikük, hogy a szülőket összekösse az őérte érzett aggodalom és küzdés. Amikor egy kamasz lány anorexiássá válik, hirtelen azzal kell tölteni a napot, eszik-e, gyarapszik-e. Mintha újra csecsemővé vált volna. Persze, ezek tudattalan folyamatok, senki nincs tisztában vele, csak az sejteti a mögöttes okokat, mikor a családterápiában a szülők közötti kapcsolat megerősödésével párhuzamosan meggyógyul a gyermek.

A gyermek függetlenedése valójában születéskor, sőt, már előtte elindul. Már az befolyásolja ezt a folyamatot, hogy milyen okból vállalták őt. Hiszen nem ritka, hogy már fogantatása előtt a házasság megmentése a számára kijelölt feladat. Ez a helyzet, mikor azt mondják, kicsit ellaposodott a kapcsolat, hát itt az ideje valami újnak, például egy baba formájában.

De az, a pszichológus számára riasztó szülői mondat sem ritka, hogy azért szeretne gyermeket, hogy öreg korában legyen valakije. Mindegy, hogy érzelmi vagy anyagi értelemben gondolja, ez mindenképp a szerepek megfordítását jelenti: mintha a gyermek válna a szülő gondozójává, legfőbb támaszává. Ezeknek a szülőknek általában csalódniuk kell, a gyermek, aki érzi a nyomást, tekintélyes bűntudattal kísérve, de igyekszik eltávolodni a szülőtől, ha másképp nem megy, akár távoli országba költözve. Ha sikeres volt a függetlenedést akadályozó akció, akkor sem jobb a helyzet: a felnőtté vált gyermek otthon marad ugyan, de ebben az esetben a szülőnek kell szembenéznie saját lelkiismeret furdalásával.

Annak a garanciája, hogy a gyermek képes legyen önálló életet élni, ugyanakkor anyjával, apjával is fennmaradjon a jó, nem függőségre alapuló viszony, az, hogy érzelmi értelemben előbb a szülő nőjön fel. Készüljön tudatosan arra, hogy a csemete ki fog repülni, és neki akkor is kezdeni kell valamit az életével. A készülés része, hogy a házastárssal való kapcsolat megmaradjon házasságnak, ne szűküljön le a gyermeknevelésre vonatkozó szövetséggé.

Ez konkrétan azt jelenti: tudjanak egymással mit kezdeni, jól érezni magukat a gyermek távollétében is, és értsenek szót akkor is, ha nem a gyermek a téma. Fontos, hogy a gyermeknevelésen és a munkán kívül más tevékenységekben is örömüket leljék (külön és együtt is), hiszen a fiuk, lányuk kirepülésével nagyjából egy időben beköszönt a nyugdíjas koruk is. Annak számára lesz az ezt követő időszak örömteli, aki nyer is ezzel: akinek ajándék, hogy több idő jut párjára és kedvelt elfoglaltságaira.

Cziglán Karolina, pszichológus

Blogmustra