Évnyitó. Már magától a szótól kiver a víz, pláne, ha belegondolok, pár nap és újabb szörnyű egy órában lesz részem a tanév első napjának reggelén. Évekig reménykedtem. Már a saját iskolai évnyitómon is. Rühelltük a fekete-fehér ünneplőruhát, az állandóan szorító kopogós cipőt, a hőséget, a sorokból kizuhanó diákokat, az igazgató hosszú és unalmas beszédét az éves teendőkről, rühelltük a mindig ugyanolyan nehézkesen elnyögdécselt verseket, a felkészületlenül előadott dalokat – mintha nem is egy ünnepélyről, hanem gyászszertartásról lenne szó.
Első gyerekemet a legelső iskolai élményére kísérve abban reménykedtem, mindez változott a hosszú évek alatt, és se egy elsőst, se az összes többi diákot nem fogadja fagyasztó hangulat már rögtön az első percekben. Hát, jó nagyot tévedtem. Az idő mintha megállt volna, ha az évnyitókat nézzük, és ez azóta se (hatodikos a kölyök) változott. Csak most már ő éli át az ünnepség sokkoló elemeit, én pedig kívülállóként szemlélem - de ahogyan a legtöbb szülőt, engem sem érdekel az igazgató beszéde. Ha már ilyen fost hoztak össze, jobb lenne minél hamarabb leadni a gyereket a tantermében, aztán csá. (Megjegyzem, csapnám tarkón az ilyenkor vinnyogva bőgő elsős szülőket. Meg aki kitalálta a vinnyogva bőgő elsős szülőket, azt is.)
Pedig lehetne annyira másként ez az egész: fesztelenül, vidáman, a harminc-negyven évvel ezelőtti megszokásoktól kicsit elrugaszkodva, formabontóan, de mégis ünnepélyesen. Akár egy iskolai zsúr keretén belül, mindenféle játékos programokkal, ami egyből feloldja az iskolásokat. A nyomasztó beszédet hagyjuk már a francba, az éves feladatok megosztása meg legyen a pedagógusok dolga a szülői értekezleten. Minimális kreativitással, a szülői munkaközösség legrövidebb karóját nyelt tagjaival karöltve simán meg lehetne ezt oldani, a feketelevest hagyjuk a végére.
Tapasztalat? Ötlet? Ne tartsátok vissza magatokat.
