Ha most készül első osztályba a poronty, vajon hogy készítsük fel őt és magunkat erre az új életszakaszra? Sok szülő előre választ keres bizonyos helyzetekre, hogy ha eljön, jól reagáljon rá. Mit tegyek, ha feketepontot, rossz jegyet, vagy a jegyet helyettesítő egyéb értékelést hoz a gyermek? És mit tegyek, ha jót? Adjak neki én is jutalmat, vagy elég, ha megdicsérem? Egyáltalán, mi számít nálunk jó vagy rossz értékelésnek? Mi van, ha utál iskolába járni? Ki mellé álljak, ha konfliktusba kerül a tanárral? Ilyen kérdések merülnek fel leggyakrabban a jövővel kapcsolatban az anyák és apák fejében.
Jó, ha nem képzeljük, hogy a gyermek egyik napról a másikra óvodásból iskolássá válik, és ez rögtön viselkedésváltozást is hoz. Ahogy Vekerdy Tamás szokta mondani, az iskolába nem iskolás, hanem óvodás gyermek érkezik. Fontos, hogy erről tud-e az iskola, és figyelembe veszi-e, vagy azt várja, az eddig örökmozgó, játszó gyerekekből padjaikban fegyelmezetten ülő komoly tanulók válnak-e szeptember első napjaiban. Kevesebb dolga van a szülőnek, ha az iskola valamiféle folytatása az óvodának, és csak kis lépésekben, az életkori igényekkel összhangban vezetnek be „iskolás” változtatásokat.
Ha nem így van, akkor a szülő dolga, hogy lazán vegye az elvárásokat, ami nem a megszegésükre való biztatást jelenti, hanem annak közvetítését, hogy nem vár a gyermektől totális alkalmazkodást, és akkor sem történik semmi, ha fekete pontot hozott haza. Erre bizonyára sokan felszisszennek, de az az igazság, hogy a kiegyensúlyozott, otthon nyugodt környezetben élő gyermek nem fog „csak azért is” balhézni és fekete pontokat gyűjteni. Ha ezt teszi, az jelzés, hogy valami nincs rendben, segélykiáltás, hogy elvesztette lába alól a talajt.
A gyerekek, akárcsak a felnőttek, vágynak arra, hogy elfogadják és elismerjék őket, és az alsó tagozatos kisgyermekekben különösen él a tanítónak való megfelelés igénye. Szükségtelen, sőt káros a szülőnek az otthont második iskolává alakítania, ahol újabb dicséretet kap, aki jó, újabb büntetést, aki rossz értékelést hozott haza. Örülni vagy éppen együtt érezni persze lehet. De ne tegyünk úgy, mintha a mi róla alkotott véleményünket is befolyásolnák az iskolában kapott visszajelzések.
Az iskola úgy értékel, ahogy (reméljük, méltányosan, és személyre szabottan), a szülő értékítélete pedig az, hogy minden körülmények között, feltétel nélkül szereti és büszke a gyermekére. A két színtér ne mosódjon össze!
Legyen a csemete csöndes „jó gyermek” vagy rosszcsont, előbb-utóbb fel fog merülni valamilyen nyílt vagy rejtett konfliktus a tanítóval. Hiszen konfliktus nélkül nincs emberi kapcsolat. Ilyen helyzetben két hibát követhet el a szülő: gyakoribb hiba, ha úgy véli, a felnőtteknek egységet kell alkotniuk a gyermekkel szemben, így támogatva egymás tekintélyét, és gondolkodás nélkül a gyermeket hibáztatja, még mielőtt egyáltalán végighallgatta volna a történetet.
A ritkább, de szintén előforduló probléma, ha a szülő úgy viselkedik, mint akinek semmi köze a történtekhez, a gyerek és tanító oldja meg kettejük problémáit. Mindkét viselkedésben magára marad a gyermek. Holott ő most kezdi tanulni, hogyan kell a konfliktusokat kezelni. Élete során sokszor fogja magát olyan helyzetben találni, mikor valamilyen hierarchia szerint a másik fél fölötte áll. Meg kell tanulnia kezelni ezt a helyzetet is. Hogyan tudja úgy megfogalmazni saját szempontjait, hogy tisztázódjon, ne elmérgesedjen a helyzet, hogyan tudja a másik gyengeségeit tolerálni, például, hogy a tanítónak is lehet rossz napja, ő sem mindig kedves és igazságos.
Ezek talán a legfontosabb tanulnivalók az életben, és ebben a szülő aktív segítségére van szükség. De segíteni csak úgy tud, ha érzelmileg teljes mellszélességgel a gyermek mellett áll, első sorban az ő szempontjait, érzéseit érti meg, és ennek kifejezése nagyobb hangsúlyt kap, mint hogy adott esetben esetleg helyteleníti a viselkedését. Ha a poronty érzi, hogy teljes biztonságban van otthon, akkor válik képessé, hogy kinyíljon a másik fél szempontjai felé. A sebét nyalogató, vagy félelemben élő gyermek látszólag tud alkalmazkodni és megfelelni, de nem tudja magát igazán a másik helyzetébe képzelni.
Ma már negyvenes éveiben járó nő máig hordozott sérelme, hogy szülei durván reagáltak, mikor tanára leszidta őt és barátait, amiért az osztályteremben lövöldöztek vízipisztollyal. A szülők éreztették, mélyen elítélik a viselkedését, és roppantul csalódtak benne. Annyira magára hagyatva érezte magát a túlzó reakciótól, hogy ez onnantól gátat vetett annak is, hogy merje elengedni, jól érezni magát. Persze, nem kellett volna a szülőknek helyeselni a tantermi vízi pisztolyozást, de kezelhették volna lezárt ügyként a történetet, hiszen a gyerek az iskolában már átesett a jól megérdemelt fejmosáson. Ilyen helyzetben megmondhatjuk, hogy igazságosnak tartjuk a büntetést, de ne kezeljük úgy a gyermeket, mint aki erkölcsi nullává vált a szemünkben, és akinek szégyellni kell magát otthon is.
Minél inkább a vidámság és biztonság színtere marad az otthon, annál valószínűbb, hogy bátran és nyitottan lép ki belőle a gyermek, és válik belőle kiegyensúlyozott, érdeklődő iskolás. A fentiekben tárgyalt komoly témákon kívül olyan apróságok is segítenek ebben, mint a közös reggeli rituálék. Egy tízéves lány csillogó szemmel mesélte, különösen szeret a nagymamájától iskolába indulni, mert ott mindig ráérősek a reggelek, és szép kannában, teafűből főzi a nagyi az illatos teát. Az ilyesmi is számít!
Első osztályba a legtöbb gyermek szívesen indul. Valami újat, komolyat látnak benne, olyan helyet, ahova a „nagyok” járnak. Csak második évtől szeretnék a csemeték inkább a nyári szünetet végteleníteni, és soha vissza nem térni az iskola épületébe. Persze, ha szerencsésen (körültekintően) választott a szülő iskolát, akkor sokszínű a gyermek viszonyulása: a mindennapi koránkelést talán nem várja, de vannak olyan barátok és tanárok, akiket szeretne viszontlátni. Az ideális persze az, ha maga az iskolai foglalkozás is olyan, ami nem lelombozza a gyermek érdeklődését, hanem kielégíti azt, és ha nem a szorongás, számonkérés színtere az osztályterem, hanem a közös, élményteli munkáé.
Cziglán Karolina, pszichológus
