Úristen, mi van, ha sosem lehet gyerekünk? 3. felvonás

Zanza!

Szubjektív beszámoló a meddőségről, 3. rész

Az első részt itt találjátok, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt, a befejező részt pedig itt. Ebben a sorozatban megosztom veletek, min mentem keresztül testileg, lelkileg. Milyen köröket futottam feleslegesen, és mit lett volna jó már a legelején is tudni. A végén pedig kiderül, sikerrel jártunk-e.

Fotó: Monkey Business Images / Northfoto

Miután sok-sok hónap ovulációs teszthez igazított, petéket ultrahanggal ellenőrző szex után sem lettem terhes, abban maradtunk a férjemmel, hogy ha már meddőségi is, meg specialista is, akkor adjuk meg a módját és menjünk el egy meddőségi központba. Bár az összes hozzáférhető forrás szerint hónapokba kellett volna telnie, mire időpontot kapunk, a bejelentkezés után három héttel már ott is ültünk egy váróban, egymás kezét szorongatva és egy kicsit berezelve, mert hát ettől most tényleg valóságos lett az egész, hivatalosan is a meddő párok közé kerültünk. Igaz, azt is tudtuk, (reméltük) hogy ha minden jól megy, végre kiderül, hogy miért nem estem eddig teherbe és segíteni is tudnak a problémán.

Az első beszélgetés után sok-sok vizsgálat következett, újabb vérvételek sora, újabb hormonvizsgálatok, inzulin-rezisztencia-teszt, aminek az egyik pontján egy wc-ben álltam, a vállamon a táskámmal, a karomon a télikabátommal, az egyik kezemben egy zacskónyi feloldandó glükózzal, a másikban egy kémcső vérrel. Nem tudnám pontosan megmondani, hogyan kavarodtam ki abból a mosdóból, de végül megittam a feloldandó glükózt, miközben nem ittam meg a kémcső vért, és idővel kiderült, hogy az inzulin-háztartásomml sincs probléma.

Ezután pár héttel átestem egy petevezető-átfújáson, ami pont negyedannyira volt kellemetlen, mint amennyire féltem tőle, miután elolvastam az összes fórumokat, ahol természetesen tizesével sorakoztak azok, akik majd elájultak a fájdalomtól a vizsgálat közben.

Harmadik jótanács

Ne olvass fórumokat! Különösen vizsgálat előtt ne, mert mindig lesz ötven hozzászólás, ami szerint borzasztóan, elviselhetetlenül fáj, és hiába van mellette másik ötven, ami szerint simán ki lehet bírni és meg sem érzed, nem azokra fogsz gondolni, amikor éjszaka álmatlanul forgolódsz és különösen vizsgálat után ne, mert mindig lesz ötven olyan, akiknek olyan értékekkel, mint a tieid azt mondták, hogy soha az életben nem lehet gyerekük.

Szóval az átjárhatósági vizsgálattal az utolsó “első körös” eredmény is negatív lett. Időközben eltelt még fél év, vagyis már két és fél éve vártuk, hogy gyerekünk foganjon, egyre kétségbeesetebben és egy egyre tanácstalanabbul.

Végül a kezelőorvosunk az összes lelet birtokában inszeminációt javasolt, amibe mi bele is egyeztünk, és meg is állapodtunk egy szép, tél végi időpontban.

Persze nem eszik olyan forrón a kását, mert az inszeminációhoz időzített peteérés szükséges, ehhez viszont hormonok kellenek. Úgyhogy az orvos bemutatta az úgynevezett tollat, amivel több napig minden este hasba kell majd szúrnom magam én pedig igyekeztem nem arra gondolni, hogy az életben nem leszek képes tűt szúrni magamba.

Fotó: Yvonne Hemsey / Europress / Getty

A ciklusom megfelelő napján kiváltottam a hormont, kissé hisztérikusan kérem hozzá fertőtlenítő spray-t is a patikustól és este nyolckor ott álltam a fürdőszobában és nagy levegőket véve hajtogattam, hogy “meg tudod csinálni”. És tényleg. Aznap este is, meg a következő estéken is,  képes voltam a tűt szúrni a hasamba, így aztán szűk két héttel később  megint ott ültünk a váróban, ezúttal plusz egy hátizsákkal, amiben a “mindenképp hozzon magával “ listán szereplő cuccok voltak, úgyis mint papucs és hálóing.

A beavatkozás nagyjából tíz percig tartott, utána még egy órát kellett pihennem egy másik, direkt pihenésre fenntartott szobában, és mehettem is haza. Azt csak hónapokkal (és egy orvossal) később tudtam meg, hogy az átlagnál nehezebben nyíłó méhszájam miatt átélt embertelen fájdalom, és a beavatkozást kísérő görcsölés és vérzés egy Nospa+Algopyrin kombinációval elkerülhető let volna.

Ezt akkor még nem tudtuk, így hát hazamentünk, és tudtunk, hogy most 14 nap van előttünk, amikor a legnagyobb feladat az lesz, hogy ne keressünk jeleket.

A következő részben az inszemináció eredményével folytatjuk.

Blogmustra