Természetesen, epidurállal, tervezett vagy sürgősségi császárral - mindegy ki hogyan szülte a gyerekét, mindig lesznek olyanok, akik húzni fogják a szájukat. Miért érezzük úgy, hogy jogunk van lenézni másokat, csak mert máshogy szültek, mint mi?
Nem tudom miért van ez, de egy terhes nőt mindenki gátlás nélkül kérdez ki arról, hogyan tervez szülni. Aztán bármit mondjon is, mindenképpen megtalálják azok, akik szerint a tervezett módszer alapvetően elhibázott, és ilyenkor kénytelen lesz végighallgatni az összes rémtörténetet, a 198 órán át vajúdtam fájdalomcsillapító nélkültől, a bennemhagyta a nőgyógyász a kesztyűjét a császár utánig.
Miután meghallgatta az összes rémtörténetet, ráugranak a térítő típusú anyák, hogy kíméletlenül meggyőzzék arról, miért kell a gyerekét mindenképpen otthon megszülnie egy gumimedencében, miért muszáj kórházban szülnie, miért kötelező mindezen fájdalomcsillapítás nélkül átmennie, illetve miért lenne a leghelyesebb, ha császárral szülne.
Mindezek mellé a hogyan szüléshez különféle sztereotíp vélemények társulnak. A gyerekét fájdalomcsillapítás nélkül szülő nő hős. A császáros biztos túl kényelmes volt. Az otthonszülő felelőtlen. Az epidurálos gyenge.
Pedig mit is tudunk mi nők? Milyen alapon formálunk véleményt a másik szüléséről? Arról, neki hogyan kéne. Csak azért, mert nekünk valami jó/rossz volt, miért gondoljuk, hogy az az abszolút igazság?
A két gyerekem születése sem volt egyforma. Az elsőnél az epidurálos szülés kifejezetten jó élmény volt, nem úgy a lábadozás, a gátmetszést nem aprózták el, még egy hét múlva is csak kínok között tudtam ülni egy gyerekúszógumin. A másodikkal mire igazán bedurvultak a fájások, már nem volt értelme az epidurálnak. Ezúttal jobban ráfeküdtek a gátvédelemre, így csak olyan pici sebem lett, amivel szülés után lazán mászkáltam a gyerekkel a karomon, másnap meg normálisan ültem.
A megszokott melldöngetés alapján a második szülésem menő szülés volt, tökösen átmentem rajta fájdalomcsillapítás nélkül. De micsoda óriási hülyeség ez? Az egyetlen ok, amiért nem cseréltem volna el a kettőt az első eltúlzott gátsebem volt, amire valószínűleg már akkor sem lett volna szükség - tekintve, hogy a második gyerekem (fejméretével, hosszával, súlyával) nagyobb volt az elsőnél.
Minden más szempontból sokkal-sokkal jobb volt az első, ami nem fájt. Ha szar vagyok, vállalom.
El tudom képzelni, hogy vannak olyan nők, akiknek meg sem kottyan ugyanaz a fájdalom, ami számomra már elviselhetetlen. El tudom képezelni, hogy vannak olyanok, akik lassabban, kicsit kevésbé intenzív fájásokkal szülnek. El tudom képzelni, hogy vannak olyanok, akik sokkal rosszabbul tűrik a fájdalmat, mint én. El tudom képzelni, hogy vannak nők, akik annyira rettegnek a szüléstől, hogy inkább a császárt választják.
Azt az egyet nem értem, miért kényszerítjük rá a másikat, hogy rosszul érezze magát. Miért kell a gyerekét (tervezett vagy sürgősségi) császárral megszülőnek szégyenkeznie? (milyen nő az, aki még a gyerekét sem tudja megszülni?) Ha megtudjuk, hogy valaki fájdalomcsillapítást kért, miért kell az orra alá dörgölni, hogy bezzeg nekünk nem volt rá szükségünk? Miért kötelező azt hinni, hogy csak azért, mert a mi fájásaink elviselhetőek voltak, a másé is azok? Miért érezzük úgy, hogy csak azért, mert valaki otthon akar szülni, nem informálódott előtte a kockázatokról és lehetőségekről? Miért kötelező a gyorsan szülőnek az orra alá dörgölni, hogy bezzeg én két napig vajódtam (szart se tudsz te a szülésről), vagy a két napig vajúdót azzal hergelni, hogy nekünk milyen gyorsan ment (mi tartott ezen ilyen sokáig).
Hogyan szültek? Jó volt úgy?
