Jó szülőnek látszol kívülről?

Zanza!

Ki ne látott volna már boltban, utcán, cukrászdában eleinte visszafojtott feszültséggel, majd egyre nyilvánvalóbb ingerültséggel gyermekét regulázni próbáló nőt vagy férfit! Amikor a kicsi otthon rosszalkodik (bármit is jelentsen a szülő számára ez a szó), akkor is el tud szakadni a cérna, de a legtöbb anya és apa számára a nyilvános helyzet plusz feszültséget okoz. Úgy érzik, ez egy megmérettetés: vizsgáznak a közönség előtt, hogy elég jó, kompetens szülők-e.

Persze, senki nem tudhatja, mások hogy értékelik őt, egyáltalán rá figyelnek-e. De a közönség jelenléte és az apró visszajelzések a többségre úgy hatnak, hogy magunknak is felteszik a kérdést: elég jó, elég ügyes szülő vagyok-e ebben a helyzetben.

Hogy jó szülő-e az ember

Húsbavágó a kérdés, hiszen az anyaság, apaság ki-ki életében az egyik legfontosabb szerep. Azonban nincsen olyan objektív mérce, ami ezt megmutatná. Annál fontosabbá válik a környezet véleménye. Sokan mondják, hogy mivel a gyereknevelés nem tartozik másra, mint a legszűkebb családra, nem érdeklik a visszajelzések. Ám ez a kijelentés a legtöbb esetben inkább vágyat, mint valóságot fogalmaz meg. Ezt bizonyítja, hogy a családban az eggyel idősebb generációval gyakran támadnak feszültségek a vélt vagy valós kritikusságuk miatt. Noha az indulatok látszólag elvek ütközése körül bontakoznak ki, a mélyén a szülői kompetenciaérzés féltése áll mindkét oldalról.

Az sem véletlen, ha az egyébként nyugodt, udvarias gyermek éppen vendégségben nem viselkedik úgy, ahogy a szülei elvárnák tőle. Nem ritka, hogy valójában a szülőtől indul a szorongás, hogy vajon elég jó család képét sikerül-e mutatni, a csemetét pedig éppen az zavarja meg, hogy érzi, anya, apa nem úgy viselkedik, nem olyan oldott, mint máskor. A kisgyerek számára ez bizonytalanságot okoz, ami „rosszalkodásban” jelenik meg. Ettől persze a szülő igazolva látja félelmeit, és még feszültebbé válik.

Mindegy, milyen elvet vall a szülő, számít a külső vélemény

Érdekes módon koránt sem csak a klasszikus értelemben vett teljesítményközpontú szülőkre jellemző, hogy szeretnének megfelelni a környezetnek. Ők azok, akik szavaltatják, énekeltetik a csemetét, de legalábbis hangos, artikulált köszönést várnak tőle. Ám a liberálisabb szülők ugyanúgy vizsgáznak, csak saját szempontjaik szerint, amik számukra a kompetens szülő ismérvei.

A tágabb család és a barátok sokat segíthetnek egy-két jól időzített és ügyesen megfogalmazott visszajelzéssel. Gyakran az is elég, ha észreveszik, hogy kényes helyzet alakult ki, a szülő zavarban van, például, mert nem tudja megregulázni hisztériás rohamban kitört gyermekét, és diszkréten megvárják az esemény végét, tapintatosan jelezve, hogy nem figyelnek oda. Ilyenkor persze nehéz az embernek levenni a szemét a toporzékoló csemetéről, már csak azért is, mert valóban kíváncsi, hogyan rendeződik a helyzet, de ha igazán segíteni szeretne, kezdeményezzen beszélgetést a többi nem érintett szereplővel valamilyen más témáról, vonuljanak kissé arrébb. Így a szülő fellélegezhet, hogy kikerült a reflektorfényből, és sokkal könnyedébben oldhatja meg a helyzetet.

Nem csak elsőre nem megy

Azt hihetnénk, csak az első gyermeknél érzi úgy a legtöbb szülő, hogy bizonyítania kell rátermettségét. De a később született gyermekek újabb és újabb helyzeteket produkálnak, amiket el sem tudott volna korábban képzelni. Nem beszélve arról, hogy egyszerre figyelni két-három gyermekre, és mindannyiukra jól reagálni mennyivel nehezebb.

Egy hibát érdemes elkerülni, ami gyakran előfordul szülők között. Ne dicsérjük úgy a másik családot, hogy közben saját gyermekünkkel hasonlítjuk össze a mienk kárára! Jópáran hiszik, hogy szinte illik kicsit kritizálni, szidni gyermeküket mások társaságában. Megdicsérik a másik gyermeket, amiért ilyen önálló, bezzeg a sajátnak mindenért külön szólni kell. Vagy hogy szép csöndben viselkedik, bezzeg a mienk nem fér a bőrébe. Ezek a szülők talán szerénykedni akarnak, csak figyelmen kívül hagyják, hogy a gyermek számára mást jelent közlésük, mint nekik. Nem a szülő szerénységét, hanem az ő bántásukat, rosszabb esetben megalázásukat látják benne.

Dicsérjük hát nyugodtan a magunkét és a másikét is, hiszen ettől mindenki megerősödik, és tényleg a legjobbat hozza ki magából!

Cziglán Karolina,
pszichológus

Blogmustra