Először is szögezzük le, hogy egy nagyszülő kincs és megfizethetetlen. És nem azért mert ingyen segítséget vagy ingyen vasárnapi ebédet jelent, hanem mert a tény, hogy édesanyám él, egészséges és játszik az fiammal, az egyik legnagyobb boldogságot jelenti számomra. Valami azonban mindig történik, amitől azt gondolom, hogy soha többet nem bízom rá a gyereket, a ztán persze túllendülök a történteken és megint jó nézni, ahogy együtt matatnak a kertben.
A segítségnek ára van
Szeretem anyámat, de legutóbb majdnem szélütést kaptam tőle, aztán átjött a három gyerekes barátnőm, és egy mondattal lenyugtatott: hiába, a segítségnek mindig ára van. Mivel még sosem volt bébiszitterem, azt gondolom, hogy a műdödési elv a következő lehet: ha arra kérem meg, hogy a 10-kor induljanak el, sétáljanak, motorozzanak, pocsolyában ugráljanak és délre érjenek haza, akkor a szitter délben ott áll a szutykos gyerekkel az ajtóban, aztán én kifizetem, ő meg hazamegy. Ellentétben azzal, ha anyukám ajánlja fel, hogy vigyáz a gyerekre amíg én bevásárolok, cipekedem, akkor egész biztos hogy semmi sem úgy történik majd, ahogy én szeretném. Igaz, az élmény is teljesebb lesz mindenkinek. Nekem is.
Jóakarattól vezérelve
A nagyszülő sosem akar rosszat, ezt is jó ha nem felejtjük el. De ha csak jószándék van, és nincs mellette előrelátás és szigor, abból gyakran dráma lesz. Mert a 7-kor kelő gyerekről én pontosan tudom, hogy délben már annyira álmos lesz, hogy az angyalkából elő fog bújni egy semmi sem jó, sikító, zokogó hisztigép. Erre pedig egy rossz szava sem lehet senkinek, mindenki nyűgös ha nem hagyják aludni, ő is tőlem örökölte. Nem passzióból kérem, hogy délre legyenek itthon a laza pocsolyázás után, csak tudom, hogy egy fáradt gyereknél előbb-utóbb elszakad a cérna, és az senkinek sem jó. És hogy hol voltak délben? Anyukámnál, aki megnyugtatott "épp kiflit eszik, nem ásított, olyan jól elvan!” Na itt kezdődik a boritékolt ideges kapkodás. Hazarohanok a szatyrokkal és irány a közelben lakó anyám. Közben a trópusi, párás, fronttal terhelt levegőben az eső is elered, szuper, garantált, hogy még meg is fogunk ázni hazafelé.
Jaj, jaj, túl nagy a csend...
Anyukámnál a valóban vigyori, de gyanúsan csendes gyermek megölel amikor meglát, én meg gyorsan összekapom a cuccainkat remélve, hogy hazafelé nem alszik el a babakocsiban. De. És nekik pár perc pihenés is elég ahhoz, hogy mire a kapuba érek magához tér, és visít hogy ne jöjjünk föl, majd zokog hogy nem akar aludni, pedig a kis testének szüksége van rá. Bennem közben gyűlik a feszültség, de sajnálom is szegényt, mesemondó hangon duruzsolok amíg átöltöztetem, és valóban: amint párnát ér a feje, elalszik és 3 órán át békésen szuszog. Nekem marad a bűntudat, hogy már egy órája aludnia kellene, én meg nem bírtam időben lefektetni, pedig úgy megúsztuk volna az egész hisztit, amitől öregedtünk mindketten egy kicsikét.
Megfizethetetlen
Most adok hálát a barátnőmnek azért a mondatért. Neki köszönhetően nem mondtam dühömben olyasmit, amit nem is gondoltam igazán komolyan, és megbántam volna. Hogy máskor ilyen helyzetben inkább hívok egy bébiszittert, aki érti, hogy mit, miért kérek, és időben oda tud érni mindenhova. A meggondolatlan undok beszólás helyett nyeltem egy óriásit, és megköszöntem a segítséget, hiszen szeretem hogy együtt voltak, a fiam meg végül úgyis kialussza magát. Nagyon remélem, ha nagy lesz, emlékezni fog majd arra, milyen jó is volt a nagyival a pocsolyákban szaladgálni, én meg már régen elfeljetem, hányszor kaptam idegbajt, ha nem pont úgy érkezett a segítség, ahogy szükségem lett volna rá.
Éredekelne, hogy más is volt-e már ideges a gyerekre vigyázó nagyszülő miatt?
