Pánikol a hatéves gyerek a széltől

Egy hatéves gyerek, aki gyerekek között rosszul érzi magát, a széltől annyira retteg, hogy a lakásban csak szélcsendben szabad ablakot nyitni. Fél a játszóházban, és fél az utcán, ha sokan vannak körülötte, a körömrágás állandó szokásává vált. Az anya tudja, hogy a gyerek szorong, de nem érti mitől. Sorozatunk következő részében ismét a neves magyar gyerekpszichológushoz, Ranschburg Jenőhöz nyúlunk vissza a válaszért.

Előző témák:

Megígértem, hogy megütöm, meg is tettem: Lehet józanul, nevelő szándékkal gyereket ütni?

Sokszor csak bénultan állok, ahogy fiam megrúg: Ha apa utálja anyát, törvényszerű, hogy a gyerek is gyűlölje? Úgy látszik, igen.

Zárkózott, társaságkerülő, gyerekeit túlzottan féltő apuka és egy önmagát szigorúnak nevező anyuka, aki nem érti miért fél ennyire a széltől, és mitől szorong egyáltalán gyermeke. Dr. Ranscburg Jenő erre a kérdésre válaszolt két éve:

Mit tegyek, hogy a gyerek ne szorongjon?

"Tisztelt Ranschburg Tanár Úr!

Lányom most hatéves, kiskorától fogva nagyon anyás volt, ebben változás akkor következett be, amikor 4 és fél éves volt és én 1 hónapra kórházba kerültem (utolsó hónapos terhes voltam és ez idő alatt az apukájával volt), és ezt követően megszületett a testvére. Amiben a segítségét kérem, az a gyermekem félelme.

Több mindentől fél, és az utóbbi kb. fél évben a körmét is rendszeresen, szinte állandó jelleggel rágja. A bölcsibe kerüléskor voltunk vele gyermekpszichológusnál, mert állandóan hányt reggelente a bölcsibe menéskor. A pszichológus akkor azt mondta, hogy nem tud a gyerekekkel mit kezdeni, tanítsam meg játszani a gyerekekkel. Édesanyám elmondása szerint én is állandóan a felnőttek között szerettem lenni gyerekként.

Átvészeltük a bölcsit, az oviban javult a helyzet, most nagycsoportos és csak néha mondja, hogy nem akar oviba menni, nem akar ott aludni. Az óvónők azt mondják, hogy a gyerekekkel nem nagyon játszik, van, hogy egész nap az asztalnál ül és rajzol vagy a könyveket nézegeti (a könyveket nagyon szereti) bár a helyzet, mintha mostanában már javulna és nyitna a gyerekek felé, akik viszont szeretnének vele játszani, csak ő zárkózik el.

Visszatérő félelme a széltől több éve megvan - nem emlékszem pontosan sajnos, hogy mikor kezdődött -, amikor kérdeztem, hogy miért fél, azt mondta, hogy a Micimackóban elfújta a szél az állatokat és attól fél, hogy őt is elfújja. Én gyanakszom arra, hogy az emlékezetes budapesti augusztus 20-i vihar rátett erre a félelemre, ugyanis akkor egy 10 emeletes épület tetején voltunk onnan néztük a tűzijátékot, amikor a vihar feltámadt, és igaz, hogy amilyen gyorsan csak tudtunk lementünk a tetőről, de a vihar gyorsasága miatt ajkkor is találkozott a pánikhangulattal (kiabálás, üvegcsörömpölés, szél miatti ajtócsapkodás), bár minimálisan (ekkor a lányom 4 éves volt).

Volt, hogy egy kisebb széltől félelemből kifolyólag hisztériásan sírt és nem tudtam, hogy mivel nyugtassam meg. Több mindent kipróbáltam, és javult a helyzet, de még mindig fél a széltől. Szellős időben sem lehet az ajtó vagy ablak nyitva, és inkább az udvarról is bemegy, teniszedzésen inkább a faházban ül...

...és a körömrágás. Sejtem, hogy szorongás áll a háttérben és azt is, hogy talán én vagyok az oka. Imádom a gyermekeimet (a kisebbik 1.5 éves), mindent megtennék értük. Amíg csak a nagyobbik lányom volt rengeteg időt töltöttem vele és talán el is kényeztettük minden értelemben. Amikor terhes lettem a második lányunkkal, akkor tudatosan kezdtem egy picit változtatni a kapcsolatunkon, hogy legyen önállóbb és segítsen a maga utáni rendrakásban, elpakolásban. Azért gondoltam ezt így, hogy ne egyszerre, a tesó megérkezésével egyidőben változzon meg minden az életében.

És amióta a tesó van, azóta sokkal kevesebb idő jut a nagyobbik lányomra. Több önállóságot követelek tőle, a nagytesó szerepből kifolyólag is felelőssége van, hiszen szeretetből ugyan, de néha veszélyes helyzetekbe kerül a kicsi (ölelés, elemelés, kergetőzés stb.) és azt gondolom, hogy ez a sok követelés, megfelelni vágyás a hibás a körömrágásban és talán másban is. Figyelek arra, hogy kimutassam a szeretetemet felé, naponta többször megölelem, elmondom neki, hogy nagyon szeretem, ha veszekszem vele valamiért, utána megbeszélem vele, elmondom, miért haragudtam, de lehet, hogy ez kevés, valamit nem jól teszek.

Szigorú ember vagyok, szigorúan neveltek, a férjem szabadabb ember, ő mának él és ”nekem mi a jó” - elvet vall. A két szemlélet gyakran ütközik vitába, amit lát a gyerek is. Látja azonban, hogy szeretjük egymást a férjemmel és a viták után ki is békülünk, megbeszéljük a történteket. A férjemről annyit kell még elmondani, hogy elég zárkózott, nem társaságkedvelő ember és ő is sokat fél pl.: ha a kisebbik gyerek megszerzi a tusfürdős flakont és véletlenül megnyalja akkor odáig van, hogy milyen baja lesz, vagy ha véletlenül az udvaron cicás kézzel vesz a szájába valamit valamelyik gyerek, akkor nagyon mérges szokott lenni a fertőzések miatt stb.

Fél a nagyobbik lányom a játszóházban, ha sok a gyerek, nem szeret odamenni közéjük, fél, ha sokan vannak körülötte pl.: utcai rendezvényen.
Kérem segítsen abban, hogy megértsem, mit változtassak, változtassunk, hogy a lányom félelme és szorongása elmúljon, illetve megértsem, mi játszódik le benne.
Köszönöm előre is.
Egy lányán segíteni akaró anyuka

...és amit a doktorúr válaszolt

"Kedves Levélíró!

Biztos vagyok benne, hogy a problémák, amelyekről ír, nem nevelési hibák következményei, és fontos is, hogy sem Ön, sem férje, ne érezzen bűntudatot miattuk. Nincs család, amelyben ne fordulnának elő feszültségek, nézeteltérések; ha egy gyerek érzi, hogy szülei szeretik egymást – és őt is – ez nem okozhat problémát. Azt hiszem, kislánya karakterét mindenekelőtt genetikai tényezők – hiszen, mint írja, férje is kicsit visszahúzódó, aggodalmaskodásra hajlamos ember – és az a tény határozza meg, hogy elsőszülött.

Az elsőszülöttek esetében ugyanis a legtöbb szülő (a jó értelemben vett rutin hiánya miatt) hajlamos az aggodalomra, a „túlóvó” magatartásra. Kislánya veleszületetten introvertált, befelé forduló típusú emberke, aki visszahúzódik a nagy társaság, az új ingerek, a szokatlan tapasztalatok elől. A lényeget tekintve ez nem fog változni később sem – a „típus” adott – de nem is kell, hogy változzék!

Az introvertált ember – aki gondolkodásra, megfontoltságra, elmélyülésre hajlamos – nagyon értékes lény, még akkor is, ha a mai világ a nyüzsgésben lubickoló, társaságkedvelő extrovertált típust jutalmazza. Fontos azonban hogy tudja: ilyenkor nem igazán „félelemről” van szó. Inkább a feldolgozásra alkalmatlan mennyiségű, sok inger az, ami az ilyen gyereket visszahúzódásra készteti, ezért én mindig – írásaimban, pl. a Szülők könyvében olvashat erről részletesebben is – a fokozatos inger-adagolást szoktam javasolni, pontosabban azt, hogy vigyázzunk, lehetőleg legyen a gyereknek ideje egy-egy ingerrel „összeismerkedni” egy új inger érkezése előtt. (Pl. hívjon meg előbb egy-egy gyereket, engedje, hogy kislánya megismerkedjen velük, és csak akkor menjenek a játszóházba, amikor a környezet már nem teljesen ismeretlen a gyerek számára. Ha pedig a gyerek nem akar bizonyos helyzetekben bekapcsolódni a nyüzsgő gyerekek tevékenységébe – ne erőltesse! Érezze ez a kislány, hogy anyja ilyennek szereti őt!)

A széllel kapcsolatos fóbia már többször előfordult szakmai életemben. A hat év körüli gyerek – különösen az ilyen érzékeny gyerek – még életet tulajdonít a mozgást eredményező természeti jelenségeknek, vagyis a fújó szél sejtelmessége szorongást ébreszt. Átmeneti jelenség ez, nem kell megijedniük tőle. Azt szoktam a szülőknek javasolni: szerezzenek be egy-két apró, propelleres eszközt, olyanokat, amelyek elemek segítségével működnek, gyúrjanak papírgalacsinokat és kezdjenek játszani velük. A propellereket a gyerek maga működtetheti, és tapasztalhatja, hogyan szórja szét a felkavart levegő a papírdarabkákat. Mindezt jópofa közös játékokba lehet beépíteni – és egyszercsak látni fogja, hogy a gyerek már nem fél úgy a széltől, mint korábban.

A körömrágás valóban szorongásos jegy, tapasztalataim szerint elsősorban a szülőről való belső leválás, az önállósodás kísérője. Kislánya esetében ezt a folyamatot elősegíti a testvérke születése, és a család életének azok a változásai, melyekről a kicsi születése kapcsán levelében is írt. Azt javaslom, ezzel most ne tegyen semmit. Ne szóljon rá, ha látja, mert ezzel csak tudatosítja, elmélyíti a folyamatot. Komoly esély van rá, hogy a szeretetteljes környezetben, amelyben él, kislánya automatikusan abbahagyja körme rágását. Kérem, ha van ideje, írjon nekem máskor is kicsi lányáról."

Ranschburg Jenő könyvei megtalálhatók a Bookline-on.