Pofozom, pedig nem akarom

Zanza!

Elméletben sokan tudják, hogy nem szabad megütni a gyereket. Talán még meg is
indokolnák szakszerűen, miért nem, és hogy milyen károkat okozhat. Ám van, aki adott helyzetben, mikor a feszültség átlépi az épésszel elviselhető küszöböt, elfelejti, amit nyugodt pillanataiban tud, és eljár a keze.

Neki szól ez a cikk.

A félreértések elkerülése végett egy pofonról, nem pedig verésről van szó

A gyermek megverése, még ha sokan másképp is vélekednek, nem nevelés, hanem bűncselekmény, éppúgy, mint a házastársé vagy egy idegené.

Nem percekig tartó bántalmazásról beszélünk, hanem arról, mikor valaki egy pillanatra elveszti az önuralmát. Az elcsattanó pofont másodpercnyi megkönnyebbülés követi, majd hosszan tartó bűntudat, vagy legalábbis rossz érzés. Hiszen lelke mélyén érezheti az ember, nem igazi siker, ha a gyermek azért fogad szót, mert megijedt a felé irányuló indulattól. Azonban a szülőknek is különböző a személyiségük, van, akinek nem okoz gondot tízig elszámolni a kritikus helyzetben, míg egy temperamentumosabb alkat előbb cselekszik, aztán gondolkodik. A habitusa miatt senkinek sem kell szégyenkeznie, inkább segítsen magán egy-két trükkel és készüljön előre.

Készülj!

Hogyan is lehet készülni arra a pillanatra, mikor a gyermek kihozza az embert a sodrából, mert ezredszer is nekiáll késsel nyiszatolni az antik asztal szélét, amint elfordulunk? Fontos még a nyugodt pillanatokban tudatosítani újra és újra, hogy a kisgyermeket nem a gonoszság vezeti, mikor rosszalkodik. A szülő olykor mérgesen magyarázza: „Tudom, hogy csak azért csinálja, hogy rá figyeljek!”. Előfordulhat, de miért is elítélendő, ha figyelemre vágyik a gyermek? Lehet, hogy ez az igény nem találkozik a lehetőségekkel, a mi aktuális szükségletünkkel, mert nekünk határidős munkánk van, vagy egyszerűen csak kimerültünk, és egy kicsit pihennünk kell. És tehetetlenséget élünk meg, amiért hirtelenjében nincs ötletünk, hogyan egyeztessük össze kettőnk igényét. Ez azonban nem jelenti, hogy bármelyikünké is rossz, elítélendő lenne.

Fontos a zen. Vagy számolj

Persze fontos megtanítani a csemetének, hogy a szükségletek kifejezésének vannak elfogadható és elfogadhatatlan formái. Azonban az ingerültséget rendszerint nem az szüli, hogy a gyermek olyat tett, amit nem szabad, hanem az, hogy a szülő nem tud megoldást az ütköző igények kibékítésére. A példában szereplő gyermek anyja vagy apja ha kipihent
és ráér, egyszerűen odamegy hozzá, megfogja a kezét, szemébe néz, és határozottan azt
mondja „ezt nem szabad”, majd valami más, közös tevékenységbe vonja a porontyot.

Mindketten boldogok, és az asztal is megússza. Feszültség akkor keletkezik, ha a szülő olyan helyzetben van, hogy nem tudja megadni a kért időt, figyelmet. A körülményektől függ, van-e olyan feloldás, ami mindkét fél megelégedettségére szolgál. Azt azonban hasznos újra és újra tudatosítani, átgondolni, hogy a mi feszültségünk oka nem a gyermek kiállhatatlansága, hanem a helyzet, amire nincs megoldásunk. Ha ezt észben tartjuk, nem alakul át a frusztráció haraggá, és nagyobb eséllyel ússzuk meg, hogy rákiabáljunk vagy ráüssünk a gyermekre.

És ha másképp nem megy: pótcselekedj!

Adódhat azonban olyan helyzet, amire abban a pillanatban nem képes másképp reagálni
a szülő, minthogy elege van, véget akar vetni neki, és mivel a szép szó, de az ingerült szó
sem használt, lendül a keze. Aki erre hajlamos, találjon ki egy konkrét cselekvést erre a
pillanatra.

Valamit egyszerűen nem tenni sokkal nehezebb, mint helyettesíteni másvalamivel. Legyen az egy mozdulat vagy szó kimondása. A nagymozgások egyébként is oldják a feszültséget, ennek idegrendszeri alapja van. Persze egy nevelési helyzetben az ember nem akar karkörzésekkel vagy szökdeléssel nevetségessé válni. Ám hatékony lehet, ha elhatározza, amikor meg akarja ütni a gyereket, inkább jó erősen ökölbe szorítja a kezét. Ezzel egy pillanatot nyer, ami éppen elég arra, hogy eszébe jusson: nevelni akar, nem bántani.

Ha pedig mégis elcsattant a pofon, tragédia akkor sem történt, ám van még egy feladatunk, amit jó nem elfelejteni: kérjünk bocsánatot.

Cziglán Karolina
pszichológus

Blogmustra