Zanza!

Diavetítőt keresek. Már sokkal korszerűbbeket lehet kapni, mégis vonzódok a rég nem gyártott, bogárhátú, kékes színű lemezgyárihoz. A harmincasok emlékezhetnek rá, mindig volt valami baja. Vagy túlmelegedett, vagy az égő mondta fel a szolgálatot vagy éppen a film akadt be. De imádtuk.

Fotó: Nagy Attila

Leginkább a hangulatát, ahogy kerítettünk egy üres falat, a sötét szobában befészkeltük magunkat a bátyámmal anyám és apám ölébe, vetítettek és olvasták a feliratokat. Ma már ez is ritka sajnos, hogy apa és anya is van a családban. De végül is, egy szülő ölébe is be lehet kucorodni és elő lehet venni a Kockás Fülű Nyulat, a Vukot, a Hamupipőkét, ami az én szótáramban jó sokáig Hamupupóka maradt.

Különös varázsa volt ezeknek a filmvetítéseknek

Valószínűleg ezért is szeretném ugyanezt a hangulatot megteremteni a saját lányomnak is. Tudom, nem egészen másfél évesen még nem érett rá, arra sem nagyon, hogy meghallgassa, értékelje a hosszabb meséket, ennek ellenére rendületlenül próbálkozom. Nemcsak azért, mert ez tanítja, bővíti a szókincsét, hanem azért is, mert nekem is jólesik mondókázni, meséket, regéket mondani, olyan szövegekkel újra ismerkedni, amelyeket régen kívülről fújtam, de ma már csak hézagosan rémlik egy-egy sor.

Fotó: Nagy Attila

S sokszor eszembe jut Szabó Magda, akinek jogász édesapja már a négyéves gyermekével latinul társalgott, az írónő pedig az ókori mitológiai történeteit hallgatta elbűvölten. Én nem tettem ilyen magasra a mércét: nekem már az jólesne, ha a lányom ismerné a Vukot, meg Süsü, a sárkányt, és nemcsak Thomason, meg Eperkén nőne fel. Nem azért, mert a Thomas nem jó, sőt, nekem, felnőttfejjel is nagyon tetszik, ahogyan lekötnek a Bogyó és Babóca és az Anna, Peti, Gergő történetek is, de számomra a Vuk az igazi. Meg a Süsü. Nem véletlen, hogy mindig ott ragadok pár percre, ha éppen valamelyik sztorit adják a tévében.

Tévé vs. dia

Igazából nagyon kevés tévét nézünk, a porontyom sem igényli még. Mondhatnánk, hogy ez természetes, ebben a korban még azt sem tudják a gyerekek, hogy mi az a televízió, de dehogynem. A mai gyerekek tudják igazán, hiszen nekik természetes már a laptop, a table, az okostelefon is. És az is, hogy be tudják kapcsolni és akkor már lehet is mesét nézni. S nézik is, különben nem tennének fel fórumozók olyan kérdést a másiknak, hogy a te gyereked is reklámfüggő? "A tied is megbabonázva bámulja órákig a képernyőt?"

Fotó: diafilmmuzeum.hu

Nos, az enyém nem. S ez nem feltétlenül nekem köszönhető, de talán annak igen, hogy rengeteg könyv veszi körül. Több ezer felnőtt és néhány száz példány a gyerekirodalomből, aminek nagy része még apáé, anyáé, nagymamáé, nagypapáé volt. A családban ugyanis szerettek olvasni a felmenők is, az én édesanyámnak mindig vett a nagyanyja egy könyvet, amikor a városban járt. Azaz minden héten egyszer, az ,,öreglány" ugyanis imádott moziba menni. S ezek a kötetek megvannak ma is, számomra az egyik legkedvesebb közülük a Nyakigláb Apó. Az ifjúsági regény története bájos és egyszerű: egy intézetben felnőtt lány egy ismeretlentől lehetőséget kap arra, hogy egyetemen tanuljon. A jótevőről csak annyit tud meg véletlenül, hogy nagyon magas, azt már ő képzeli hozzá, hogy rettenetesen öreg lehet a férfi. S minden hónapban egyszer, majd többször levélben ír Nyakigláb Apónak a tanulmányai előremeneteléről. A beszámolók végül egyre személyesebbé és közvetlenebbé válnak és mind többször szólnak az egyik szobatárs fiatal nagybácsijáról, aki rabul ejti Judy szívét. S persze a vége nagyon egyszerű: Mr. Pendeltonról, a szeretett férfiről kiderül, hogy ő a Nyakigláb Apó. Jane Webster a történetet a Kedves Ellenségemben szövi tovább, de ennek a középpontjában már nem a szerelmesek, hanem egy nevelőintézet életéről szól és azt boncolgatja, mi a nehezebb, 113 árva sorsát igazgatni mindenféle anyai és vezetői tapasztalat nélkül vagy mosolyra fakasztani egy rosszkedvű, mogorva skót orvost. A mű első részét legnagyobb örömömre nemrég újra kiadták, de aki szeretné, a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elolvashatja.

Kata

Blogmustra