Sosem gondoltam volna, hogy egy pszichológus említése kapcsán nemcsak egy kényelmes kanapén való elfekvés és a legmélyebb titkok kibeszélése jut majd eszembe. Azt meg még álmomban sem hittem volna, hogy egy, vagyis két pszichológus képes megrengetni egy egész gyakorlati szakértőgárda álláspontját. Mert azt hiszem, épp ezt történt náluk az elmúlt két hétben...
Olivért, mint márarról beszámoltam, a bölcsődei gyógypedagógusból, logopédusból és
konduktorból álló szakértői csoport úgy ítélte meg, hogy kilóg a többi gyerek közül. Kétszer találkoztunk velük, hogy elmondják, Olivér fejlesztésre szorul, továbbá nevelési tanácsadóra, majd képességfelmérésre, hogy a bölcsőde sajátos nevelési igénye esetén külön támogatást kaphasson. Eléggé ledöbbentünk, ennyire azért nem érezzük gázosnak a gyerekünket, még annak ellenére sem, hogy most, 28 hónaposan nem beszél még teljes mondatokban, csak szavakkal, vagy hogy túlságosan is barátkozós, ölelgetős (vagy pont az ellenkezője) az idegenekkel. Talán ezek a legnagyobb hibái.
Fogyatékos??
Ezekből a találkozásokból úgy jött le, mintha valamiféle fogyatékosságot, egyszer hiperaktivitást, máskor már inkább autizmust pedzegettek volna, de kimondani nem akartak semmi konkrétat. Most, pár hónappal ezen szembesítések után már talán túlvagyok azon, hogy milyen rosszul esik ez az egész, s inkább elhatároztuk, csakazértis majd jól megmutatjuk ezeknek, hogy mekkorát tévedtek.
Elmentem a nevelési tanácsadóhoz. Már első pillanatra éreztem, hogy mákom van. Egy
lepukkant, tipikus kiégett tanárnő-típust képzeltem el előre (ilyen sztereotípiák élnek bennem, sajnálom), aki majd játssza a nagyokost. Arra még külön fel is készültem, hogy majd gyorsan tisztázzuk a felállást, hiszen én sem ma jöttem le a falvédőről, de erre nem volt szükség szerencsére. Egy nagyon szimpatikus, nőies, fiatalos középkorú hölgy várt, aki mondhatni kissé meglepődött azon, hogy ahogy én jellemeztem a gyereket és amiket a bölcsis megfigyelők írtak, mintha nem is ugyanarról a gyerekről szólna.
Kibogoztuk, hogy nagyon úgy fest, Olivér egyszerűen nem érzi jól magát a csoportban. Ami erre utalhat az például az, hogy a saját csoportjából senkinek nem mondta a nevét, elsőként a szomszéd csoport gondozónőjét emlegette, neki kiabált át, amikor mentem érte, s az a néhány kisgyerek, akiket otthon emleget, szintén nem az ő csoportjába járnak. Május óta nem volt hajlandó név szerint senkit megnevezi saját csoportjából. A karácsonyi szünet utolsó napján ráhangolásként a csoportképet nézegettük, s próbáltam kicsikarni neveket, ami elég jól sikerült is, de azóta is csak egy nevet említ néha.
Passzivitása másik látványos megnyilvánulása a szobatisztaság, ugyanis míg itthon már egy éve szól, ha kakilnia kell, és itthon nem hord pelenkát még a délutáni alváskor sem, addig a bölcsiben bekakil, és 4-5 pelenkát elfogyaszt. Nem felejtem el, még amikor a beszoktatás volt, azt mondta a gondozónő, hogy nem baj, ha nem szól, a Balázska is szobatiszta otthon, itt meg nem. Akkor nem tudatosult bennem, hogy azért ez elég furcsa, és ebbe mi is belefuthatunk. Nyáron egy ismerős ezzel kapcsolatban azt tanácsolta, adjam be pelenka nélkül és mondjam, hogy otthon is így van, most a bölcsiben is így legyen. Amikor közöltem reggel, hogy nincs rajta pelenka, a gondozónő eltorzult arccal rávágta, hogy „Ó, nem kell ezt siettetni, anyuka”. Oké, gondoltam, ennyi ellenállás kell is. De aznap egy kis zsáknyi pisis ruhát küldtek haza, másnap már pelenkában vettem át...
Ez már csak azért is szomorú, mert a nevelési tanácsadónak írt jellemzésben külön említik a szobatisztaságát hiányát, holott pontosan ők azok, akik nemhogy nem erőltetik, hanem inkább a kényelem miatt visszatartják a fejlődésben. Sőt, ez inkább visszafejlesztés.
Mindenesetre az első találkozás a pszichológusnővel nagyban segített abban, hogy még véletlenül se vegyem szentírásnak a bölcsis gyógypedagógiai vádakat, ha én látom, érzem, hogy otthon, az ismerős közegben nem azt a képet mutatja, amit a bölcsiben mondanak. Nyilván az lenne az ideális, ha mindenhol ugyanolyan vidám, lelkes és alkalmazkodó lenne, de ennyi még simán belefér. Mert ezen lehet változtatni.
Olivér szorong
Aztán egyik nap üzent a bölcsi pszichológusa, akiről nem is tudtam, hogy létezik, hogy szeretne találkozni velem. Meg voltam lepődve, hogyhogy most bukkan fel és mit akarhat. Annak kifejezetten örültem, hogy férfiről van szó, mert eddig a gyerek apját leszámítva csak nők mondták el a véleményüket. Talán csodára vártam, hiszen most egy más szemmel, más aggyal, más gondolkodásmóddal találkozom. Szimpatikus, rutinos középkorú, egyébként klinikai szakpszichológussal ültem le. Elég hamar a lényegre tért, s elmondta, úgy látja, Olivér szorong, s ez annyira visszafogja őt a bölcsődei tevékenységében, hogy gyógypedagógiai esetnek simán beillik. Hiányzom neki. És bár ezt én nem érzékelem, mert felém nem mutatja, hogy nem akar reggel jönni, mégis azt mesélte, hogy látta, amint gyakran emleget és folyton a gondozónőket bújja. Ezen kívül a gyerekeket állandóan ölelgeti, puszilgatja, amit ők jogosan furcsállnak, nem szeretnek, és emiatt tartanak is tőle.
Ha elutasítják, előfordul, hogy agresszív lesz, hiszen ő csak szeretni akar, s szó szerint
ráerőszakolja, rákapaszkodja magát a kiszemeltre. Szeretetre éhes, ott is azt keresi, amit
itthon kap. De hiába, az csak egy munkahely.
Szóval ő is azt mondta, hogy nem kell megijedni, elméletileg viszonylag könnyen orvosolható a probléma, elsőkét nekem és a családnak kell változnia. Tény, hogy itthon nagy a szerelem, egyszerűen imádjuk, mert olyan szép és aranyos, mosolygós és sorolhatnám. Alig lehet megállni, hogy ne ölelgessük, puszilgassuk, simogassuk. És ebben nőtt fel, neki az a normális, hogy szeretet veszi körül. Azon kell lennünk, hogy ne kis cuki babaként kezeljük, hanem már kis nagyfiúként, akinek önállóan és keményen helyt kell állnia anya és apa nélkül a gyerekdzsungelben.
Amit a legközelebb biztosan másképp csinélok majd az az, hogy a kicsit sokkal többet viszem majd olyan közösségbe, ahol a normális, nem szereteten alapuló viselkedésre van szükség, hanem egyszerűen csak ott kell lenni és játszani, mozogni idegen gyerekek között. Több játszótér, játszóház, stb.
Együttműködő vagyok, maximálisan, ezért hetente fogok találkozni a pszichológussal, hogy önmagam megismerése által Olivért is olyannak ismerjék meg, amilyennek mi, a családja ismerjük.
