Egy depresszió szakértő: Háromszor is próbáltam boldog kismama lenni

Zanza!

Az élet depresszió nélkül már nem is igazán trendi, pedig szinte betegesen szeretem a trendi dolgokat. Így aztán néha kiszalad a számon, hogy húúú, de depressziós vagyok, de még mennyire! Főként hétfőn (ez a hétfői depresszió), kb. február elején (ez a téli depresszió), szülinapom előtti hetekben (40 pluszban ezt ki nem hagynám), vasárnap reggel (ha 6-kor kel a gyerek), pénteken (munkahelyi stressz okozta depi), vagy újságolvasás közben (közéleti depresszió), stb... Csak a terhességem alatt nem voltam depis, mert nem is tudtam, hogy az vagyok. Pedig az voltam.

Terhesség várfalak mögött

Utólag persze könnyű a felismerés, most, hogy már ilyen dp szakértővé csiszoltak az évek. Pedig háromszor is próbáltam boldog kismama lenni. Mindig előre megálmodtam, milyen lesz, amikor eláraszt a boldogság, és csinos pocakkal csinos ruhákban járok, finom zenét hallgatok születendő gyermekemmel, mesét olvasunk együtt, hogy megszokja a hangomat, és beiktatok heti egy kondierősítő kismama tornát, mert biztos, ami biztos. A terhességi teszt megvásárlásakor már éreztem, hogy valami nem stimmel. Ahogy a piros csíkok megjelentek, én sírva fakadtam és abban a pillanatban körbekerített a kiszolgáltatottság magányos szomorúsága. Mindháromszor ugyanúgy. Szomorúságomat várfalakkal vettem körül és ezt építgettem 9 teljes hónapon át, kizárva a páromat és mindenki mást, aki meg akarta osztani velem az életét. Csak én voltam egyedül, és azon kaptam magam, hogy senki nem ért meg, sőt, ellenem fordulnak a barátaim is, ráadásul, ha megérzem a kávé illatát, még a kerületből is kifutok.

És ez még csak a kezdet.

A szorongás egyre fokozódik, ha nem mozdul a baba, már rohannék az orvoshoz, idegesítenek az emberek, fel sem fogják, milyen súlyos gondjaim vannak. Kilenc hónap tömény gyötrelem a várva várt paradicsomi állapotok helyett. Csinos ruhákat nézegetve a plusz 25 kilómmal álldogálok a kismama bolt előtt és mosolyt erőltetek az arcomra.

Nem látták, hogy baj van?

Ma már senkit nem hibáztatok, hogy akkor ennyire kedvesek és elnézőek voltak velem, csak pont nem jól. Közelről-távolról nézték érthetetlenül törékeny hangulatváltozásaimat. Talán azt hitték, kicsit hisztisebb, meg érzékenyebb vagyok a szokásosnál, elvégre a terhes nők sokszor sírdogálnak. Asszisztáltak amennyire lehetett, s ezzel valójában magamra hagytak. Nem látták, hogy baj van, és fogalmam sem volt róla, hogy csupán a hormonjaim játszanak velem.Kár, hogy ez csak a harmadik (és tuti, hogy az utolsó) gyermekem után jutott eszembe.Amint megszülettek a gyerekek, kitisztult az ég, újra a helyemre kerültem és jött a csodás, minden rettegést feledtető boldogság. Elborítottak az endorfinok, mintha csak ki akarna engesztelni a természet.

A férjemtől tudom

Én rendben is lennék, csakhogy a babáimat nem egyedül vártam. A férjemtől tudom, milyen rettenetes volt az a 9 hónap, merthogy én már nem emlékszem, a szorongásra sem. Féltettek, sajnáltak, ugyanakkor idegesítő volt a folytonos elégedetlenségem, a dühkitöréseim, hogy mindenáron az akarat bajnoka akartam lenni, megmutatni, hogy én így, a megváltozott állapotomban is teljes értékű ember vagyok. De azt mondja, az volt a legrosszabb, amikor magamra csuktam az ajtót és nem engedtem be senkit. Hülyeség lenne hibáztatnom magam,de azt azért még most is sajnálom, hogy a páromnak nem maradt szép emlék a terhességeim története. Holott lehetett volna másképpen!

Hogy mivel tudtak volna segíteni???

Nem lehet nem észrevenni, ha egy babát váró kismama boldogtalan, szorongó, fél és furcsán viselkedik. A család, barátok, ismerősök akkor szeretik igazán, ha szólnak neki, hogy ez így nagyon nem ok. És legyenek oly kedvesek, fogják kézen a kismamát és vigyék el orvoshoz, pszichológushoz, szakemberhez. Ilyenkor az is nagy segítség, ha az ember leánya felismeri, hogy igen, most aztán tényleg depressziós, ami az esetek többségében múló állapot. A depitmeg inkább hagyjuk a hétköznapokra...

Szakemberrel sosem beszéltem erről, kíváncsi lennék, ő mit mond.

éva

Blogmustra