Ízlés dolga: a pudingvegetáriánustól a menüsorgyárosig

Bár bejo a héten elvileg szülni megy (drukkolunk!!!), azért hősiesen elküldött még jópár cikket arról, hogyan is együnk-etessünk, amíg ő távol van. Ezen a héten például így:

Az ételek helyes megválasztása, az étrend optimális összeállítása mind azt a célt szolgálja, hogy a poronty éppen életkorának megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékhoz jusson. De az étkezés nem csak tápanyagbevitel. Enni bizony kőkemény élvezet és undor. A családi étrendre való áttéréstől (9–10 hónapos kortól) számítva az időközben nagyra nőtt kisbabánk sok minden mást is elles, eltanul tőlünk egy-egy reggeli, ebéd vagy vacsora alkalmával.

Tapasztalat – tapasztalat – tapasztalat

Az újszülöttnek az ízlelés mind közül a legkifejlettebb érzéke. Kultúrától függetlenül mindegyikük rajong az édesért és borzong a savanyútól. Kezdetben a sósra és a keserűre eltérően reagálnak, de legkésőbb félévesen már totál elutasítják a keserűt. Az ízlés kialakulásában a tapasztalatoknak azonban nagyobb szerepük van, mint ezeknek a velünk született tényezőknek.

Az ízlés már az anyaméhben formálódik. Magzatunk kb. 12 hetes korában elkezd nyelni, és onnantól megállíthatatlanul kóstolgatja a magzatvizet. Így hát nem csoda, hogy már előre „tudja”, mire számítson, ha majd megszületett: indiai curryre vagy bográcsgulyásra. Ez a folyamat az anyatejen és a tápszeren keresztül tovább folytatódik, és befolyásolja, hogy mit szeret meg a kölök. Kijelenthetjük, hogy azt szeretjük, ami ismerős. Ismerőssé pedig az újra és újra megszerzett tapasztalatok útján válik valami. Viszont, hogy ne legyen annyira egyszerű a dolog, a preferencia kialakulásában nem csak az ízélményeknek van szerepük, hanem minden élménynek, hangulatnak, érzelemnek, amit az étkezések körül begyűjtünk.

Nem tudom eldönteni szívem, hogy hamburger vagy hot-dog...

Egy 4-6 hónapos gyerek „válogatóssága” egy bölcsődés-óvodás korúhoz képest kispista. Ahogy fejlődik az egója, úgy próbálja meg szemünk fénye akaratát az étkezésekkor is érvényesíteni. Képes azt is elutasítani, amit egyszer már szeretett. Így lesz belőle egy időre pudingvegetáriánus, belőlünk pedig frusztrált menüsorgyáros. A legjobb, ha elfogadjuk: ez egy természetes jelenség.

A neofóbia előnyei

Ezenkívül a két-hároméveseknek jól kifejlett félelme van az újonnan kínált ételekkel szemben (ez az a bizonyos neofóbia). De ennek is van magyarázata: gyakorlatilag ez a fóbia védi meg őket attól, hogy minden mérgező vagy veszélyes cuccot felfaljanak, ami a kezük ügyébe kerül. Óvatosak a drágák. Azért olyanról is tudok a környezetemben, hogy ez az óvatosság a zöldborsóval szemben működik, a samponnal szemben viszont nem. Ha az ismeretlent olyan dolgokkal kombináljuk, amit szeret a csemeténk, nagyobb eséllyel fogadja el azt. Az új ízekhez először rendszeres fogyasztással hozzá kell szoktatni, nincs mese. Akár 8-10 alkalomba is beletelhet, mire a gyerek egyáltalán hajlandó ránézni egy-egy új ételre!

Egy nagyobb gyerek vagy egy felnőtt már képes az averzióját leküzdeni úgy, hogy az ismeretlent más olyan ízhez hasonlítja, ami már szerepel a repertoárjában. Egyénileg eltérő, de még a biológiai nemünk is befolyásolja, hogy mennyire félünk az újdonságoktól. Tipikus példa erre „konzerv” apa, aki betegesen ragaszkodik általa finomnak vélt dolgokhoz, és ha összetalálkozik „reform” anyuval, akkor annak csúnya válás lehet a vége. Pedig, ha gyermekünk egyszer csak odaül mellénk csemegézni az asztal mellé, akkor bizony valamit lépnünk kell. És jaj ne!, családon belül gyakran találunk hasonló mintákat, szóval úgy néz ki, a dolog öröklődik.

Jó. De nem elég, nem elég jó.

Csemeténk kifinomult érzékkel veszi az adást, ha egy általa nagyra tartott, evésidőben ritkábban látott családtag (jellemzően = apa, nagypapa) ellenérzéssel reagál, ne adj isten pikírt megjegyzést tesz az elé tálalt egészséges finomságra. És ezen még az sem segít, ha amúgy egész héten meggyőzően mantráztuk a céklafőzelék fölött a gyereknek, hogy „hm, ez milyen finom”. Így történhetett meg nálunk az, hogy az első számú kedvenc görögdinnyéből, hirtelen kásás szörnyeteg lett, ami csak nem bír lecsúszni a hároméves torkán. Na, de milyen szerencsénk van, ha a példakép fokozottan megértő, hiszen a dolog az ellenkező irányba is működik!

Egyéb stratégiák

Ha nem ettem, édesanyám gyakran átzavart a szomszédba, ott ugyanis egyrészt nem mertem nemet mondani, másrészt jót tett a környezetváltozás. A szomszéd levese valahogy mindig finomabb volt.

Nálunk ugyan eddig még nem vált be, de azt mondják, hogy ha Bob építőmester vagy Eperke megeszi a spenótot, akkor az óvodás is. Viszont mikor bevonom a fiam az ételkészítésbe, a fűszernövények locsolásába, nyirbálásába, az általában pozitívan sül el. Általában. Nagyapja paradicsomtermését szépen lelegeli, de a saját maga ültette zöldborsót még leszedni sem volt hajlandó.

Finom. De nem elég, nem elég durva.

Na, és akkor még itt vannak azok a pozitív és negatív érzelmek, melyek sokszor nem is magához az ízélményhez köthetők, csupáncsak az étkezéssel egy időben gyűjtjük be őket, mellékesen. Állítólag egy életen át kihatnak az étkezési szokásainkra.

Éppen ezért fontos, hogy az étkezések kellemes, stresszmentes légkörben teljenek. Nálunk hétköznapokon a reggeli a közös étkezés, ahol igyekszünk viselkedni. Nem veszekszünk, a gyerek eldöntheti, hogy kefirt vagy joghurtot iszik inkább, és kicsit sem él vissza ezzel a helyzettel, ugyan. Én személy szerint nagyon fontosnak tartom azokat a pillanatokat, mikor közösen körbeüljük az asztalt, már-már stratégiai fontosságúak családépítés és -szépítés szempontjából. Bizonyos udvariassági és egyéb állandó fordulatokkal, akár keretet is teremthetünk az étkezések köré (asztalterítés, kérem-köszönöm, ima stb.). A gyereknek jót tesz ez a fajta nyugodt állandóság!

Aztán, kérem, én húsz éven keresztül nem ettem lencsefőzeléket

Az úgy volt, hogy óvodás koromban volt egy időszak, amikor nem ettem semmit. De tényleg. Biztos nem voltam éhes. Ennek bizony vitamininjekciós kúra lett a vége. És akkor szegény anyukám kétségbeesésében először és utoljára bepróbálkozott azzal, hogy „édes lányom, innen addig fel nem kelsz, míg meg nem etted az egészet!” Szerintetek megettem? Magamtól most is egy évben legfeljebb egyszer főzök lencsét, pedig igazán jó kis kaja. Olcsó, tápláló és ócska füstölt áru nélkül (vagy kevés jófajta füstölt áruval) még kifejezetten egészséges is.

Arra viszont egyáltalán nem emlékszem, hogy mi zajlott a kelkáposztafőzelék körül. Tudósok szerint feltehetőleg valami kellemes. Mindenesetre imádom, és csakis úgy, abban a formában, ahogy anyukám csinálja. Egyszerűen képtelen vagyok reprodukálni, szerintem valami olyasmit követ el vele, amit nekem tilt a vallásom. De amit nem látok, az nem fáj, ugyebár.

És veled nekem a legjobb...

Miért van az, hogy minden buli a konyhában zajlik?! Lehet kacsalábon forgó palotánk, mégis mindenki a 3 nm-es teakonyhában szorong. És még jól is érzi magát.

És az a kollektív szendvicsillat, amit egyszerűen csak az osztálykirándulások szagának tudnék nevezni? Tudjátok a szalámis, zalahúsos szendvics paprikával és megolvadt margarinnal. Meg hozzá a szívószálas üdítő.

Vagy mikor vasárnap reggel csak úgy kapjuk magunkat, és egy hirtelen ötlettől vezérelve felsétálunk egy közeli hegytetőre, a helyi italmérésben előtte még iszunk egy fröccsöt (a gyerek nem!), hogy biztos felérjünk, és betankolunk párizsit meg kiflit is. Ha felértünk, majd elővesszük, és koszos kézzel megesszük. Csak úgy. Papírból és nejlonzacskóból.

És soha, semmiért nem adnám azokat a perceket sem, amit úgy töltünk a fiammal kettesben, hogy ülünk a játszótéren vagy a Városligeti tó partján egy padon és almát eszünk vagy szőlőt, esetleg sajtos zsömlét. Közben bámulunk ki a fejünkből, „megbeszéljük” a világ dolgait. Nem sietünk sehová. Az oviból hazafelé éppen ellenkezőleg vesszük az irányt. És sokszor elképzelem, hogy amikor majd kamasz nagy fiú lesz, ugyanígy leülünk... Na, de ébresztő!

Jó hír kis étkű gyermekek szüleinek, rossz hír nagy étkűeknek: az ember társaságban többet eszik. Minél nagyobb a társaság, annál többet. Jól megfigyelhető ez nagy családi összejövetelekkor, mikor kb. hússzor annyi étel van az asztalon, mint amennyi normális esetben el bírna fogyni. És micsoda ételek! Ott vannak mindjárt a nyálcsorgató sütemények és torták. Mindezek egy szívet melengető élethelyzetben kacsintgatnak felénk és gyermekeink felé. És egy gyerek van annyira rafinált, hogy ezt a kettőt összekösse egymással, és földöntúli élvezetként csapódjon le benne a tortaevés. Ha amúgy a hétköznapokon tökéletesen „megvonjuk” tőle az élvezetet, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy semmi nem lesz, ami a cukrászdai süteményes pulttól visszatartsa. Hiába, a tiltás faláshoz vezet. Csak jusson a gyermek egy kis zsebpénzhez vagy nagymamához.

És most majd nem veszek semmit, bár szépen mennek fel az árak... avagy tényleg csak pénz kérdése az egészséges táplálkozás, és hogyan hatnak vásárlási szokásaink gyermekünk étrendjére? De erről majd a következő posztban, ahol (remélhetőleg kölcsönösen) kirámoljuk egymás kamráját.

Azért ebben is volt tudomány:

Geschmäcker sind verschieden. Wie sich Geschmackpräferenzen prägen und etwickeln. Themenpapier „Fakten, Trends und Meinungen”, Dr. Rainer Wild Stiftung, 03/2008

EUFIC Review 04/2005: The determinants of food choice.

Ha már ilyen nosztalgikusra sikeredett az írás: köszönet Müller Péternek és a Sziáminak, akik nélkül a fejezetcímek nem jöhettek volna létre.

Oszd meg másokkal is!
Mustra