Én vagyok az apád! – Ki a főnök?

Zanza!

A hatalmi harc állandóan jelen van az életünkben, családon belül is. Eff legalábbis elég keményen nyomja a dolgot. Jével ez még nem számít, mert van ugyan akarata a kicsinek, de azért annyira nem tudja érvényesíteni magát. De velünk meg a kortársakkal megy a keménykedés.

Családon belül amúgy nincs olyan, hogy én vagy Á vagyunk-e a főnökök. Mikor ki. De mostanában, és félek tőle, hogy még jó darabig így is lesz, az a legfontosabb Eff életében, hogy ki a legerősebb, kinek milye van, ki az idősebb, a nagyobb, kinek van igaza? Vagyis: ki a főnök? Hol az, aki legelöl megy vagy aki elsőként ér fel a lépcső tetejére, az, aki hátul ül a kocsiban. Az biztos, hogy reggel az a főnök, aki középen ül a kanapén.

Az egészséges versengés persze jó, meg kell is. Meg persze egy darabig mondogatni is kell dolgokat, hogy építsük az önbizalmát, de inkább olyanokat, amik igazak is. Hogy például őt szeretjük a legjobban a világon. Az, hogy ő rajzol a legjobban, az már nem feltételenül igaz, és nagy koppanás lehet a vége.

A régi szép idők

Nem is olyan régen Effnek még csak az számított, amit én vagy Á mondtunk. Meg persze szót is fogadott többé-kevésbé. De ennek lőttek. Mások lettek a véleményvezérek. Ha az ovis Marci azt mondja, hogy a legerősebb xy figura a legerősebb, akkor az van. Nem számít, hogy számolni és olvasni persze egyik tud, és az meg, hogy mi mit mondunk az végképp mindegy. Ha a másfél évvel idősebb unakatestvére nyilatkoztat ki valamit, akkor az is úgy van. Vége a pünkösdi királyságunknak. Egy 4 éves gyereknek már vagyunk mérvadók...

A játékok

Na ez az igazságtalan része a dolognak. Mert van olyan, aki megengedheti magának, hogy minden sz..t megvesz, van, aki pedig semmi divatos és trendi dolgot nem tud megvenni a gyereknek. A játszótéren meg az oviban állandóan ez megy: én már láttam ezt vagy azt a filmet, nekem megvan ez is. A Tibinek van ilyenje meg olyanja is van. Eff egy kicsit el is pofátlanodott ezen a téren. Egyrészt nyomja a vetítős dumákat, másrészt meg én is hibás vagyok abban, hogy sokszor viszek haza apró szirszarokat, hogy meglepjen. És a múltkor, amikor elővettem, amit hoztam, azt mondta, hogy ő nem ilyet akart. Én meg erre elraktam. És akkor persze jött a hiszti. Eleve azzal nyit egy csomószor, amikor hazaérek, hogy apu mit hoztál, hoztál valamit? Erre is mondtam már neki, hogy először köszönjön, meg örüljön nekem, és ha éppen hoztam valamit, akkor örüljön nagyon neki, de csak ráadásnak. Társasjátékot játszani meg még mindig lehetetlen vele, mert fel sem fogja, hogy lehet olyan, hogy rosszat dob, és akkor nem léphet, vagy ne adj' isten vissza kellene lépnie.

A fizikai képességek

Ez pedig szintén az igazságtalan oldala az életnek. Mert vannak erősebb, nagyobb, ügyesebb, okosabb gyerekek. De az ezen a területen zajló harcnak sem feltétlenül van köze a valósághoz. Eff elég sok dolgot bevesz, amit a másik gyerekek mondanak, és persze nem kell félteni őt sem. Talán még ő is tisztában van vele, hogy ha birkózáskor nyer, akkor az azért volt, mert hagytam, mégis ő a legerősebb. Nem is érdemes ellentmondani, mert akkor megint jön a hiszti. Valameddig természetes, hogy az ember hagyja győzni a gyereket, de nem tudom, meddig. Azon is ki tud borulni, ha mondjuk a haverja azt mondja, hogy ő az igazi Batman. És megy a keménykedés. Én akkorát tudok ütni, hogy vérezni fog a fejed. Én csak annyit tudok mondani erre is, hogy az nem menő...

Alfahím lesz vagy lúzer? Remélem egyik sem. Na nem a szürkeség a cél, csak az egészséges középút. És vannak biztató jelek is. Az egyik barátjával, aki amúgy talán kicsit lassabb, kicsit kisebb, versenyt futottak. Az egyik menet elején pedig Eff előre mondta neki, hogy most te fogsz nyerni. És tényleg engedte győzni. Szép gesztus volt.

Blogmustra