Én vagyok az apád! – Bűn és bűnüldözés a családban

Zanza!

Az igazi családon belüli erőszak egyáltalán nem tréfa dolog. Én nem is azzal akarok foglalkozni, és szerencsére nem is vagyunk érintettek benne. De amúgy minden családtag követ el kisebb-nagyobb vétségeket. Ennek pedig korlátokat kell szabni és időnként megtorolni. Nem könnyű.

Ha jobban átgondolom, elég komoly listát össze tudok szedni arról, hogy pontosan milyen törvényszegések is fordulnak elő otthon. A büntetés viszont nem mozog túl széles skálán. Testi fenyítés nincs, úgyhogy nagyjából marad a lelki terror, az elzárás és a megvonás. Azt hiszem, ezek a legfőbb elrettentő eszközeink. De, mint a való világban (nem, nem abban!), itt is a megelőzés lenne a legfontosabb. Arra pedig a leggyakrabban a zsarolás, a fenyegetés és nagyon kis arányban a meggyőzés szolgál. Egészen ritkán pedig a saját hibából tanulás.

A közszeméremsértés, na az mondjuk nem bűn

Talán ez a leggyakrabban előforduló kihágás. Eff is és Jé is valamiért nagyon élvezi a pucérkodást. Visongva rohangálnak meztelenül, az sem gátolja őket ebben, ha vendégek vannak nálunk. És ez persze egy kakukktojás a listán, mert igaziból senkit sem zavar, és szerintem normális ember problémának sem tartja. Nem vagyunk nudisták, de minket is szoktak meztelenül meg vécén ülve látni a gyerekek. Biztos van, akit ez feszélyez. Nem lehet könnyű az élete, ha van gyereke.

Az igazi bűnök listája

Ez viszont mérhetetlenül hosszú lenne. Igaziból minden ide sorolandó, amire mi azt mondjuk, hogy nem szabad. Persze lopni se, meg sikkasztani sem szabad, de ezek négy-, illetve egyéves gyerekeknél viszonylag ritkán merülnek fel. De van egy csomó minden, amit százszor mondunk, hogy nem lehet, és százszor nem úgy van. Ne piszkáld a mosógépet, ne túrd az orrod, egyél gyorsabban, ne harapj, ne üsd meg anyut vagy aput, ne üsd meg az öcsédet, ne hozd haza a játékot az oviból, ne hisztizz, ne ne ne! És ha mégis, akkor persze jön a bünti.

Mi a mérték?

Nem tudom. Mert nem tudom még mindig, hogy mennyit fog föl az egészből egy gyerek. És azt se, hogy vajon a cél mennyire szentesíti az eszközt. Időnként biztos. Mindenesetre még Eff sem igazán van tisztában a következményekkel. Hiába mondom, hogy ha nem hagyja abba a felesleges tombolást, dühöngést, akkor vége a napnak, nincs mese, nincs édesség. Sokszor nem ér semmit a fenyegetőzés. Aztán ha beváltja az ember, akkor sem lehet benne biztos, hogy működik a dolog. Mindenesetre ha valami retorziót beígérek, akkor igyekszem is tartani magam a dologhoz. De akkor elbizonytalanít, hogy elég meggyőző volt-e a figyelmeztetés? Nem túl súlyos-e a következmény? És azt is nehéz eldönteni, hogy őt viseli-e meg jobban a büntetés, vagy engem?

És ha már ragaszkodni akarok a kriminalisztikában megszokott szakzsargonhoz, akkor a jó zsaru/rossz zsaru leosztás is működik. Váltogatva, ki kicsoda. Az egyikünk fenyeget, a másik meg próbálja mondani, hogy huhú, nehogy az legyen, amit anya vagy apa beígért. És a végrehajtás után is valamelyikünk próbál enyhíteni, vigasztalni. Ami persze a következetesség miatt nem biztos, hogy kellene.

Mert amúgy nagyon nem hülye a gyerek. Volt már olyan, hogy megbeszéltem Effel, hogy csak akkor hozok neki kis meglepetést, ha jó fiú lesz. Nem volt az, és mégis hoztam. És akkor persze szóvá tette, hogy az hogy lehet, hogy apu mégis hozott valamit? Hát azért, mert szeret. És azért mert következetlen. És így, most a végén azt is látom, hogy kicsit súlytalan vicceskedés lett, amit írtam. Szerencsére. Mert egyrészt a gyerekek kora miatt sincs szükség komolyabb beavatkozásra, másrészt, eddig legalábbis tényleg nem bizonyult egyik sem kezelhetetlennek. Jó gyerekek, de nem túl jók. Hála az égieknek?

Blogmustra