Már három éves, de olyan, mintha meg sem szültem volna

A kisebbik fiam hirtelen, császárral született és utána hetekig-hónapokig kórházról-kórházra jártunk vele és bár nem volt súlyos betegsége és ma egészséges, bennem egy feloldhatatlan probléma keletkezett: nem tudtam rendesen elszakadni tőle, mert állandóan az volt az érzésem, hogy nem született meg még. Ma már mindjárt 3 éves lesz és még mindig gyötörtek ezek az érzések, de egy lelki rendrakás következtében megtaláltam a megoldást.

Olvir, vagyis olvasó ír. idonno küldte be történetét nekünk, mint mondta, szerette volna megosztani, hátha segít valakinek, aki hasonló helyzetben van. Köszönjük! P.

Képzeletben szültem valódi gyereket...

Az utóbbi időben sok gondom volt, betegeskedtem sokat és elkezdtem meditálni, mert rájöttem, hogy túl mélyen vannak a problémáim, ezt már nem tudom csak úgy kibeszélni magamból. Az egyik meditáció alkalmával az volt a téma, hogy mi betegíthet meg engem. Sok dologra ráébredtem, de volt egyvalami, amiben biztos vagyok, hogy másnak is problémát okoz a feldolgozása, még ha nem is mindenkinek, aki hasonlón ment át, mint én. A hirtelen, idő előtti császármetszés és a baba betegsége. A meditációm során arra a kérdésre kellett válaszolnom többek között, hogy történt-e a gyerekemmel valami, ami bánt?

Ó, igen, történt vele valami, amit azt hiszem, nem tudtam a helyére tenni máig sem. Ahogyan ezt írtam, elírtam és a vele szó helyett azt írtam „velem”. Azt gondolom, velünk történt valami. Velem is és Vele is. Amikor kivették belőlem, amikor kiderült, hogy beteg. Nem nagy betegség, lehetne sokkal rosszabb, pl. lehetne sérült is meg akármi, de annyira azért volt beteg, hogy kivegyék belőlem. Elvették tőlem, nem szülhettem meg, kirángatták a hasamból. Szörnyű volt. Ezt most írtam le először, hogy szörnyű. Mindig mindenkinek csak azt mondtam, milyen kellemes is volt a vajúdáshoz képest a császár, nem kellett végigszenvedtem a sok fájást és a kitolást, közben saját magamnak sem vallottam be, hogy rettenetes volt. Valóban nem fájt fizikailag, de a lelkem vergődött a fájdalomtól. Mivel a nagyfiam rendesen született, ezért nagyon is jól tudom, milyen vajúdni és normálisan életet adni egy embernek. Aki az én gyerekem! Őt, a kisebbik fiamat elszakították idő előtt, neki még lett volna egy hónapja a hasamban és nem tudtam megszülni.

Olyan érzésem van, mintha pótolhatnám, mintha kimaradt volna a szülés és még hátravan

De közben már majdnem 3 évesen itt rohangál mellettem és ez nagyon furcsa, bizarr érzés nekem. Nem szülhetem már meg, nem élhetem át többször a vajúdást, szülést, nem adhatom meg Neki a szép születés élményét és nem tudom kitörölni egyikünk emlékeiből sem azt, ami azon a meleg, nyári napon történt a műtőben és azt sem, ami utána. A PIC-et, a kardiológiai intenzívet és gyermekosztályt, mert ezeken a helyeken nem lehettem vele mindig, csak alig pár órát naponta. Elszakították tőlem, kirángatták belőlem, majd nem lehettem fizikailag az anyja az első heteiben.

Őt elszakították az anyjától és idegenek között töltötte az első heteit az életének. Kórházban. Én pedig a friss, császáros hegemmel vezettem át a városon naponta 3x, hogy szoptathassam, etethessem, szerethessem közelről is. Soha, senki nem állt hozzám ennyire közel, mint Ő. A mai napig így van és biztosan a betegségek, problémák miatt alakult ki vagy éppen azért, mert nem szülhettem meg és nem tudtunk elválni egymástól.

Olyan ez, mintha készülnék külföldre költözni és még az elköltözés időpontja előtt néhány héttel egy este lefeküdnék és másnap reggel külföldön ébrednék, elvéve a lehetőségét a búcsúzásnak a régi otthonomtól, barátaimtól. És ezért folyamatosan azt hinném, hogy még odatartozom és nem tudnék elszakadni régi életemtől. Mintha én sem tudnám elengedni Őt a hasamból, Ő pedig nem is akarná. Neki is velem jó, nekem is vele. Ami jó érzés, de tudnunk kell elvágni a köldökzsinórt.

Most elképzelem, ahogy megszültem volna, szépen, nyugodtan, egészségesen

Nagyon fáj, de nem baj, így kell lennie. Kibújik, felsír, rám teszik és azonnal megnyugszik. Mázas és véres, de gyönyörű. Akár még szopizni is elkezd. Nagyokat szuszog, én ölelem és puszilom, a könnyem kicsordul a boldogságtól. Csak nézem, és Ő elalszik a mellkasomon. Teljesen egészséges és én is az vagyok. Jól vagyunk, megérkezett a világba Ő. Isten hozott kicsi fiam, nagyon szeretlek, én leszek az anyukád az egész életedben! Mindig segíteni foglak és mindig szeretni foglak, akármit is csinálsz és akármilyen is leszel! Most elvágjuk a köldökzsinórt, de hidd el, ez csak egy földi anyag, aminek már nincs jelentősége, hiszen megtanultál lélegezni és szopizni!

A mi lelki köldökzsinórunk megmarad életünk végéig, mindig minden rezdülésedet érezni fogom és segíteni foglak, ha hívsz, mert össze leszünk kötve akkor is, ha több ezer kilométer távolságban leszünk! Csak az számít, hogy neked jó legyen és boldog ember legyél! Ezért most elválunk fizikailag egymástól, de a lelkünkben örökre, még életünk után is össze leszünk kötve és soha, senki nem vághatja el a lelki kötelékeinket! És akkor Ő nagyot sóhajt, a kis kezével megszorítja az ujjamat, kinyitja a szemét és békével rám néz, majd elalszik ismét. Megértettük, hogy nem számít a kórház és az idegenek, mi akkor is össze vagyunk kötve a lelkünkben, a szívünkben. És egy egészséges, szép élet elé nézünk közösen, együtt, de mégis önálló emberként.

Amióta a képzeletemben megszültem a fiam, nem gyötör a rossz érzés, hogy lemaradt valami, nem érzem, hogy nem született meg igazából. Azt érzem, hogy rajtam keresztül Ő is megbékélt a császárral és a sok kórházzal, amit élete első heteiben-hónapjaiban vészelt át. Én pedig gazdagodtam egy gyönyörű szülési élménnyel és elengedtem egy rettenetesen nehéz súlyt a lelkemről...

idonno

Oszd meg másokkal is!
Mustra