Délelőtt a villamoson utazva ütötte meg fülemet a fenti filozofikus kérdés, melyet a szemben ülő négyévesforma kislány tett fel anyukájának. Elképzeltem, ahogy mi, pár véletlenszerűen összejött utas az idők végezetéig ülünk a villamoson, egy Kafkai vízióban, a tér-idő kontinuum csalfa görbületén, ahonnan nincs menekvés.
A kérdés végtére is jogos, a hatvanegyes a Móricz Zsigmond körtértől a Hűvösvölgyig bizony simán eldöcög háromnegyed órán át, ha az összes piros lámpánál megáll. Ez pedig nem csak négyéves fejjel tűnhet örökkévalóságnak. Vannak utasok, akik szépen befészkelve magukat az ülésbe egy magazinnal még el is szundikálnak. Tudják, hogy van rá nyugis húsz percük! A kislánynak viszont a felnőttek számára érthetetlen és bosszantó módon, hiába mondjuk, hogy még tizennégy megálló, vagy már csak öt perc, valószínűleg nem sokra megyünk vele. Neki már van fogalma arról, mi a most, azonnal, mi a holnap és a sokára, sőt, még talán a nyáron-télen intervallumokat is képes helyesen belőni, de nekem, bölcs felnőttnek beleérzőn dobbant meg a szívem.
A "mindjárt" ugyanis néha meglepően hosszúra tud nyúlni
Emlékszem gyerekkoromból a kínosan hosszú és valóban reménytelennek tűnő várakozásokra, vagy pillanatként elröppenő szünidőkre. Még ki sem csöngettek az utólsó óráról, máris itt volt az évnyitó. Bölcs felnőtt fejjel sem lettem sokkal türelmesebb, néha egészen behergelem magam, ha csak az én sorom nem halad a postán, vagy késik a busz. Családtagjaim ilyenkor furcsa pillantást vetve rám ingatják a fejüket, majd kijelentik: "Ne légy már ilyen gyerekes!"
Ha jön a nagypapa
Egyévesmúlt leányomnál még így is türelmesebb vagyok, mondhatnám ki az óriási fegyvertényt, de nem büszkélkedem ezzel. Próbálom visszakeresni inkább, mikor láttam meg először, hogy valamilyen összefüggés támad Idácska elméjében az idővel kapcsolatban. Talán akkor, amikor kezdte érteni, hogy ha szól a kaputelefon és én azt mondom, hogy JÖN A NAGYPAPA, akkor pár pillanat múlva a lépcsőkaptatástól szuszogva valóban felbukkan az említett személy? De talán már azt is érti, és akár percekig boldogan izgulva vár, ha beülünk a kocsiba és kijelentem, hogy most a JÁTSZÓTÉRRE MEGYÜNK..? Vajon direkt kezd el durmolni, ha sok csomaggal felpakolva ráhajtunk az autópályára? Érzi, hogy most lesz idő szundizni?
Pár pillanat és az örökkévalóság
Idácska türelmetlenkedései olykor meghatóak. Ha beteszem a tejesüvegét a mikróba, húsz másodpercre, akkor pontosan olyan arcot vág, mint a tigris, ha az antilop még egy kis időt kérve gyorsan kisurranna a mosdóba. Látszik, hogy tudja, a tejesüveget MINDJÁRT megkaparinthatja, de az is látszik, hogy ez a pár pillanat maga az örökkévalóság.
Veszélyes terep: az unalom
Nekem, a szülőnek a dolgom, hogy az időket valahogy összerakjam a számára. Ha tudom, hogy valahol sokáig kell majd várnunk, akkor létfontosságú, hogy a várakozási időhöz mérten elég elfoglaltságot fundáljak ki, különben könnyen pórul járunk, akár a védőnénire, akár a péntárosra várunk a boltban, aki éppen szalagot cserél a gépben. Ha kicsúszunk Idácska türelmi időzónájából, bizony hamar az egyik első ellenséggel találjuk szembe magunkat, ami a gyermekeket már ilyen ifjú korban fenyegeti, s ami nem más, mint az UNALOM.
Felnőtt fejjel, amikor éppenhogy túl rövid a nap a millió elintéznivalóhoz képest, eléggé megdöbbenek, amikor realizálom: te jó ég, ez a gyerek unatkozik! Hát miért nem foglalja el szépen magát a játékaival...? Vagy mondjuk nézegesse a futkorászó árnyékokat a falon. Ó, hát bárcsak én üldögélhetnék békésen a babakocsiban a lábaimmal kalimpálva, kezemben egy kiflicsücsökkel! Eszem ágában sem lenne unatkozni, vagy máshol lenni. Élvezném az édes semmittevést!
Ez persze korántsem ilyen egyszerű, szégyenszemre néha magam is azon kapom, hogy unatkozva rugdosom a kavicsokat a játszótéren, miközben a leányom éppen a kismotort próbálja megszerezni egyik aprócska kolleginájától, majd ezredszer is körbetologatják a homokozó körül a járművet, én pedig hiába édelgek oda, hogy na menjünk már, ő rám se hederít. Valószínűleg ezt már egyikünk sem növi ki. Persze ha jól érezzük magunkat, észrevétlen múlnak az órák.
Időbeosztás, trükkök és egyéb lelemények
A kicsi napirendje ettől függetlenül – és mindkettőnk érdekében – egyelőre az én gondom. Ahhoz, hogy minden flottul menjen, ne legyen egyikünk se túl éhes, túl fáradt, és még dolgozni is tudjak, Idácska pedig még véletlen se unatkozzon, mesteri beosztásra, trükkökre és spontán ötletekre van szükség időjárástól, rendelkezésre álló programoktól, és jelenlévő családtagok számától, illetve teljesítőkészségétől függően. Mikor még járni sem tudott a gyermek, mindig azt mondogattam, milyen jó lesz, ha eljön az idő, amikor lesz olyan ügyes, és oda megy, ahova akar, hogy maga döntse el, mivel tölti az idejét. Ez persze így is lett, néha titokban bekukkantok a gyerekszoba ajtaján, mikor feltűnően nagy a csend, hogy vajon mi történik. Legutóbb őkelmét a szekrény tükrös ajtaja előtt pillantottam meg, amint grimaszokat vágott saját magára, és hol feltette, hol levette a piros kötött sapkáját. Végül odahúzta maga mellé a fehér fekete plüsskutyáját és ugatott neki egy kicsit. Hasznosan és elmélyülten töltötte az időt.
Holnap, majd, nemsoká
Többedik gyermeknél valószínűleg az ember nem parázik feleslegesen, a gyerekek simán tudják, mikor mi következik, evés után alvás, nappali fáradtság után esti pihenés, babakocsizás után játszótér, és mindeközben egy kis türelmetlenkedéstől, homokozót elhagyó sírdogálástól sem dől össze a világ. Nem anyunak kell nonstop vidám műsort szolgáltatnia a kisdedek szórakoztatására. Ahogy pedig nőnek, a trükkök és időtávlatok is egyre kifinomultabbá válnak. El lehet magyarázni, hogy a papa most elutazott, és nem jön vissza, csak holnapután, és attól, mert a mama telefonál, még tíz más dologra is tud figyelni, továbbá, hogy a télapó csak HOLNAP jön, nem ma este. Míg fogat mosni, akármilyen nyűgös elfoglaltság is, MINDEN este kell.
Klasszikus „első nap a bölcsiben”, illetve „első nap a babysitterrel” izgalom, hogyan mondjuk meg a kicsinek, hogy MAJD NEMSOKÁRA visszajövünk, nem örökre távoztunk. Bízva a gyermekben és magunkban mindez a könyvek szerint következetességgel és vissza nem rohangálással prímán kivitelezhető. Magam ezt gond nélkül végeztem el, valószínűleg azért, mert nem nagyon volt sírás-rívás, annál erősebb volt a kíváncsiság az újdonságok iránt a gyermekben. Idácska úgy szereti Natasát, aki féléves kora óta vigyáz rá, mintha a nagymamája volna. Az Okmányiroda gyermekmegőrzőjében pedig vígan fordít nekem hátat, és veti rá magát az önkormányzati plüssmacskákra a többi megőrzött gyermek kíváncsi rekintetétől követve. Pedig izgultam én is, és első külön töltött éjszakánkon pörögtem is eleget, mint a ketrecbe zárt vad, nem tudtam mit kezdeni a rámszakadt szabadidővel. (A zavarodottság azért nem tartott túl sokáig, a huszonnégyórás gyermekesdiben kivirágzó kis szabadságok hamar helyükre kerültek. Szinte euforikus élvezetet jelentenek, amelyeket hiperkreatívan lehet eltölteni, lévén az ember időbeosztása a gyermek mellett akaratlanul is milliószor hatékonyabbá válik, mint annak előtte.)
A meglepetések persze azért nem maradnak el
A hosszú, embert próbáló elaltatós rituáléknak például egyszerre vége szakadt. Nem mintha bármilyen pedagógiai trükköt alkalmaztunk volna, mi gyarló szülők. Idácska, egyszer csak fogta magát, és egyértelműen kinyilvánította, hogy altatást nem kér. Egy percre betettem a kiságyba, hogy kiszaladjak még egy kis tejért, ő pedig abbahagyta az ordítást, és elaludt. Azóta nagylányhoz méltóan elegánsan leteszi az üres tejesüvegét, magához öleli a zenélő csacsit, majd miután betettem az ágyikóba, szépen ülve marad még egy kicsit, és pápát int. Megvárja, amíg kimegyek, aztán bevackol. Ha még hangulatzenére vágyik, szépen felhúzza a csacsit és eldünnyög magában. Tudja, hogy nem válunk el, hanem reggel újra találkozunk, puszit adunk egymásnak, és nekivágunk az új, kalandokkal teli napnak.
Megfogadtam, hogy amint találok, feltétlen veszek neki egy CARPE DIEM feliratú rózsaszín kistrikót.
