Én vagyok az apád! – Kék nefelejcs, engem soha el ne felejts!

Zanza!

Aki a virágot szereti, az még lehet rossz ember. De azért nagyobb a valószínűsége, hogy nem. Effről meg szerencsére meg kiderült, hogy kedveli a növényeket. Legalábbis nagyon vágyott egy bizonyosra. Megkapta.

Nem teljesen újkeletű a dolog, mert egy ideje már a lépcsőházban álló egyik kórót is ő akarta gondozni, locsolni. Aztán ahogy jött a tavasz, és egyre többet sétálgattunk, meg a teraszon mi is ültettünk ezt meg azt, Eff nagyon érdeklődött. És többször is rákérdezett egy kis kék virágra az egyik kertben, hogy mi az? Kék nefelejcs, mondtuk, ő meg azt, hogy akar egy olyat.

Felelősség

Nem vagyok nagy rajongója a kishercegnek, de abban van valami olyasmi kitétel a rózsáról, hogy ha az ember egyszer elkezdi gondozni, akkor onnantól felelősséggel tartozik érte. Na, most Eff rózsája ez a nefelejcs. Kezdetben volt egy kis félelmem, amikor megvettük, mert olyan kis csoffadtnak tűnt a növényke, de szerencsére néhány napja kinyílt rajta két kicsi virág. De nem ez az első, amikor érezni lehet, hogy már bizonyos felelősségi körrel felruházhatjuk Effet. Kát már két évesen nagyon akarta egyedül sétáltatni, és a kutya is kábé akkor kezdte emberszámba venni. A sétán kívül meg egyre gyakrabban volt az, hogy a kutya is hozzá nála kezdett kapirgálással könyörögni a vacsorájáért vagy egy műcsontért. Ő meg adott is neki – egyedül.

Egy cipő, egy nap

Olyan is van, amiért teljesen felesleges elvárni, hogy egy gyerek felelősséget vállaljon. Legalábbis fiúknál ezt vettem észre. Mondjuk nem arról van szó, hogy kifejezetten buzdítanám arra, hogy minél előbb amortizálja le a ruháit, de egyszerűen tök felesleges azt kérni, hogy vigyázz rá, ne legyél koszos, saras. A legutóbbi negatív rekord pont mostanában volt valamikor, amikor vettünk neki egy pofás kis cipőt, és az pont egy napig tartott. Motorozás közben egyszerűen ledarálta az orrát. Ugyanez van egyes játékokkal is. Egy drága, beszélő, járó villogó, születésnapra kapott robot a nap végén már csak egy lábbal rendelkezett, nem világított. De még iszonyú hangosan beszélt. Talán az élőlényekkel máshogy van, lesz.

Növénykék

Szóval most meg ott van neki a nefelejcse, amit naponta százszor jól megvizsgál, csinált-e valamit. Jó, ez nem teljesen igaz, mert beteg volt, mármint Eff, és nem annyira figyelt rá. Aztán ott a másik kis növénye, a kistesója, Jé. Aki amúgy már egyáltalán nem növény. És azt is kommandírozza meg felügyeli, hogy minden oké-e vele, szól, ha az nagyon sír valamiért.

A kis nefelejccsel meg tényleg nagyon intenzíven foglalkozik. Elültettük együtt, és közben kérdezgetett, hogy mire van szüksége egy virágnak? Aztán közölte, hogy énekelni is kell neki. Valamikor egyszer régen meséltük neki, hogy van, aki ölelgeti a fákat, akár dalol is nekik. Hát megmaradt benne. És most jön az, amikor mi Ával jól elérzékenyülve egymásra néztünk, mert ez már tényleg túl cuki. De lehet, hogy csak nekünk. Mindenesetre Eff csicsergő kis hangon énekelgetett a virágnak: „nefelejcs, nefelejcs, engem ne felejts soha, nefelejcs, nefelejcs ...”. Majd Á meg én egy pár percre otthagytuk, mert valami dolgunk volt, és amikor visszanéztünk, még mindig ott állt, és énekelgetett. Amúgy a pontos szöveg valami ilyesmi lenne, de én sem tudtam pontosan idézni neki, bár az ő verziója úgyis jobb:

Piros rózsa, kék nefelejcs,

Engem soha el ne felejts!

Blogmustra