A gyerekkönyv valójában nekünk és rólunk szól, kevésbé a történetekről. Sokkal inkább egy olyan életformáról, ahol a könyvek nem díszletek vagy díszítőelemek az otthonainkban, hanem a mindennapok részei.
Kár lenne tagadnunk, hogy a könyvnek komoly küzdelmeket kell vívnia manapság, amíg eljut a gyerekekhez. Mert odáig rendben van, hogy a szülők megveszik a babáiknak a legjobb meséket. Az első mesés mondatokat megtaláljuk puha műanyag lapokon, aztán fényes kihajtogatósokon (ezeket nagyon szerettem én magam is), csillogós, szembemászós lapokon. Majd a képek egyre inkább eltűnnek, utat nyitva a határtalan fantáziának, és megszületnek a mesék, amiket a gyerekeinkkel közösen „írunk”, beleszőve a nap nagy történéseit. Na, ez az igazi kaland, amikor a fiammal belépünk egy magunk által előhívott világba, s követjük kedvencünket, a mindig huncutkodó Gesztenye Manót.
A mesekönyvnek minden varázsa ellenére edzenie kell, mégpedig nagyon sokat, hogy versenyben maradhasson a könnyű műfajokkal szemben. A küzdőpást másik oldalán a könyveket a filmek és a számítógép lenyűgöző látványa várja. Nincs ezekkel semmi baj, csak az a passzivitás, az a bamba butaság ne zavarna, ami a fiam arcára ül, amikor tévézni kezd. Mintha egy láthatatlan mágnes kihúzná belőle a szabad akaratot, úgy tompul a szeme a képernyőre.
Ezzel szemben a könyv aktív játék. Kezünkbe vesszük, lapozzuk, a magunk ritmusára formáljuk, a szavak köré színeket és hangokat építünk, egy új univerzumot, és máris Podmaniczkyék társszerzőivé válunk. A mesekönyv népszerűségének titka a mi felnőtt könyvespolcunk, a mi könyves játékaink. A gyerekkönyv valójában nekünk és rólunk szól, kevésbé a történetekről. Sokkal inkább egy olyan életformáról, ahol a könyvek nem díszletként vagy díszítő elemként léteznek az otthonainkban, hanem a mindennapok részeként.
Vajon zavarna-e, ha az a könyv, ami a gyerek kezében van, nem papírból, hanem számítógépszerű könyvlemezből lenne? Nem, dehogyis, a lényeg nem a formában, hanem a tartalomban van. Az én generációm a papírhoz szokott, a most felnövők e-bookot tartanak majd a kezükben, s el sem tudom még képzelni, milyen nagy kaland vár majd ránk ezeket olvasva.
Mindenesetre ha apának-anyának fontos az olvasás, akkor a gyereknek is az lesz. Egyszerűen ugyanolyan jó program, mint focizni, bicajozni, társasozni, finomakat vacsorázni, na jó, igen, filmeket nézni. Sokan úgy vannak, hogy mindegy, hogy mit, csak olvasson az a gyerek. Amikor először mondta a fiam, hogy szeretne egy könyvet, szinte azonnal rohantunk a könyvesboltba. Micsoda öröm, végre nem kisautóért könyörög! És már tettem is a kosaramba B.E. könyvét három gyermekéről. Minden idegszálam berzenkedett attól a sematikus, közhelyes világtól, amit ebben találtam. Eszembe jutott egy régi emlék. Megszereztem az osztálytársaimtól egy akkor divatos könyvet, Berkesi András regénye volt, igazi kincsnek hittem. Apám meglátta a kezemben, és csak annyit mondott, hogy nem szeretné ezt a könyvespolcán látni.
Milyen jó, hogy figyelmeztetett! Nem elég, hogy olvasnak a gyerekeink, az is fontos, hogy mit.
Ezt mi, felnőttek tudjuk a legjobban.
Ezekre a felejthetetlen, intim pillanatokra lesz érdemes visszagondolnunk majd 20 év múlva, amikor a gyermekünk leválik véglegesen tőlünk. De az még messze van, addig még annyi betű – és mesekaland vár ránk.
