Kanadai bébiszitternapló - egy hetem maradt

Még ősz volt. Sárgán világítottak a juharfák levelei, lassan szállingóztak a széllel táncolva. Az utak szélére söpört levél kupacok gyenge falként védték a járdát, egy enyhébb szél is le tudta rombolni. Melegen sütött a nap, a természet már fáradt, de még mozgott, ha lomhán is, mint egy öregember, de még próbálta kihasználni az utolsó napsugarakat. Ekkor érkeztem Kanadába. Ekkor csöppentem bele egy teljesen új világba. Ekkor ismertem meg egy hároméves, dackorszakának kezdetén járó, eleven, egyedi szokásokkal rendelkező kisfiút.

(előző rész)

Emlékszem, az első hetekben még idegen volt az érintése, idegen az illata. Furcsa érzés, minden átmenetet nélkülözve, egyszer csak magunkhoz ölelni egy aprócska idegent, mikor fel kell emelni, vagy megmosni a kezét, arcát, ha szükséges. A közösen eltöltött idő, és a különleges pillanatok segítenek abban, hogy a lelki és fizikai távolság is csökkenjen.

Gibson már a kezdetekben, mikor reggelente levittem a nappaliba, hozzám bújt, vagy ha éppen eltörött a mécses nála, azonnal segítségkérőn nyújtotta felém kezeit, hogy emeljem föl, nyugtassam meg. Biztonságot érzett. Ez jól esett. Nekem több időbe telt hozzászoknom ehhez, mint neki. Nem akartam tolakodó lenni, így hagytam, hogy ő „kezdeményezzen”, hiszen számára én csak egy újabb idegen voltam, azt akartam, hogy olyan iramban közeledjen felém, ahogy neki megfelel.

Furcsa érzés egyik napról a másikra egy idegen család részévé válni, örömeibe, munkahelyi, pénzügyi gondjaiba, mindennapi eseményeibe belelátni, szokásaikat megismerni. Emlékszem azokra a napokra, mikor Gibson előző bébiszittere segítségével kísértem végig a napi rutin minden mozzanatát, próbáltam mindent ellesni, jegyzeteket írtam, hogy semmiről se feledkezzek meg.

Főleg Gibson allergiája miatt aggódtam. Utólag kiderült, hogy nem egy nagy ördöngösség betartani ezeket a szabályokat sem. Az első napokban izgultam azért, hogy nehogy valamit elrontsak, ha a mosdóba mentem, előtte megnyugtattam Gibsont, hogy egy pillanat és vissza is jövök. Később rájöttem, hogy tulajdonképpen néha fel sem fogta, hogy hozzá beszéltem, annyira belemerült a játékba. A dolgok néha könnyebben mentek, mint eleinte hittem. Valaki segített a boldogulásban - mégpedig Gibson.

A legnagyobb fejtörést kezdetben a különböző kekszek, jégkrémek, müzlik márkanevei jelentették, amiket persze gyorsan megismertem, de mindig bukkantak fel újabbak a kincseket rejtő szekrények vagy a mélyhűtő mélyén. Gibson mindent a márkanevén hív, így nem csoda, hogy néha csak érdeklődő tekintettel néztem rá, hogy mi is az, amit szeretne. Általában megkértem, hogy mutassa meg, hol lelhető fel az a bizonyos finomság. Ilyenkor örömmel pattant le a székről, és minden erejét bevetve húzta a széket a konyhaszekrényhez, hogy arra felállva mutassa meg nekem a zsákmány rejtekhelyét.

Eleinte a különböző munkagépek, autók, traktorok neveitől is zsongott a fejem, ha ma az autópálya melletti útfelújítás mellett haladunk el, akaratlanul is odafordítom a fejem, és konstatálom, hogy igen, ott egy kotrógép. Gibson imádja bámulni ezeket az autóból. Egy-egy dugó idején jól is jön, hogy legalább van mit nézni, amíg araszolunk. A TV-ben játszott mesék szereplői, illetve maguk a mesék címei is idegenül hangzottak elsőre, most meg azon kapom magam, hogy a jól ismert felvezető dallamaikat dúdolom. Erről eszembe jutott, hogy milyen csodálkozással hallgattam Gibsont, mikor néha egy teljes napon keresztül pár halandzsának tűnő sort ismételgetett. Aztán rájöttem, honnan ered a berögződés. Az egyik kedvenc, „Kókuszfa” című magnókazettájáról, amit idővel együtt is sokat hallgattunk. Gibson ennek az éneknek a segítségével tanulta meg az ABC-t. Hihetetlen, hogy az ember agya, gondolatai milyen hamar át tudnak állni egy teljesen új élethelyzetre, pillanatok alatt új frázisokat, hangsúlyokat, szokásokat sajátít el, figyelme pedig olyan dolgokra is kiéleződik, amikre azelőtt soha.

Sokat tanultam, Gibsonról, Gibsontól, magamról. Most pedig úgy tűnik, hamarosan véget ér ez a kaland. Sheiláék már egy ideje kapcsolatban állnak Gibson leendő bébiszitterével, és úgy alakult, hogy az illető pár héttel előbb érkezik. Én már egy ideje bejelentettem a hozzávetőleges tartózkodásom idejét, erre az elején megkértek, hogy egy hónappal előtte szóljak, meddig tudok maradni. A családnak természetesen joga van az új érkezőt előnyben részesíteni, és az én időmet megrövidíteni.

Egy hetem maradt. Természetesen megkérdezték, hogy megfelel-e ez. Beleegyeztem, hiszen amúgy sem tudtam volna sokkal több ideig maradni, a másik munkám kezdete miatt. Késő délután volt, mikor Sheila közölte mindezt. Utána több órán keresztül beszélgettünk, csak négyszemközt.

Kérdeztem, hogy Gibson tud-e már a változásról. Egy ideje készítik arra, hogy egy új segítség érkezik, egy „új barát Gibsonnak”. Megnyugtatták, hogy én sem megyek messzire, és bármikor meglátogathatom őket, vagy ők engem. Jól esett, hogy igazán befogadtak, hogy a szülők is barátként állnak hozzám. Azt hiszem, aznap este le is hullt egy vékony fal közöttünk. A kezdetektől fogva éreztem, hogy nem csak úgy tekintenek rám, hogy a „bébiszitter, aki a gyerekükre vigyáz”. Mindig elmondhattam a véleményem, a meglátásaimat. Tény, hogy voltak dolgok, amikbe nem akartam beleavatkozni. Ha furcsának tartottam egy-egy szokásukat, megkérdeztem, hogy ez bevált dolog-e náluk, és elmondtam, hogy nálunk hogy működik. Mindig érdeklődve hallgatták, voltak ötletek, amiket meg is fogadtak. Örülök, hogy nem okoztam csalódást, és hogy a jövőben is számítanak arra, hogy fenntartjuk ezt a kapcsolatot. Tervezik, hogy ha már Gibson nagyobb lesz, és kevesebb macerával transzportálható, tesznek egy európai körutat és meglátogatnak.

Aznap éjjel ezer dolog kavargott a fejemben, most sokkal gyorsabban kell majd magamat felkészíteni a búcsúra. Már csak 5 reggeli, 2 előkészítő, 2 könyvtári foglalkozás... Jobb, ha nem is számolgatom.

Elalváshoz készültem, mikor hallottam, amint tompa, egyre közeledő dübörgés szűrődik lentről.
Valaki nagy lendülettel mászik fel a lépcsőn. Pár pillanat és az szobám ajtaja kivágódott, Gibson érkezett, mögötte pedig Maki loholt. Mindketten pont ugyanolyan kajlán mozognak, mikor izgatottak. Gibson természetesen egy markolót is hozott magával, hiszen anélkül nem lehet aludni menni. Azzal az engem mindig mosolyra késztető hanghordozásával megállapította, hogy „ááá, te itt vagy!”. Mondtam, hogy igen, mert lassan aludni kellene, mint ahogyan neki is. Nagyon nem vette szívére tanácsomat, elképesztő élénkséggel közölte, hogy szerinte még olvashatnánk egyet. Mondtam, hogy már nagyon késő van, a könyvek is fáradtak. Maki közben farkát csóválva, enyhe morgó hangokat hallatva rágta a kezemet. Nyomukban apja, Brett jelent meg az ajtóban. A két izgága kölyök mellett furcsán hatott álmos tekintete. Próbáltam az ő malmára hajtani a vizet:
- Holnap majd olvasunk! Rendben? Meg akár havat is lapátolhatunk! Szeretnéd majd Makit sétáltatni? Foghatod te is a pórázt...na??
Gibson az ajánlataimon elgondolkodva indult meg a hálószobájuk felé, és végül beleegyezően közölte apjával: „na jó, akkor aludjunk!”.

Oszd meg másokkal is!
Mustra