"Az anyakönyvi kivonatok szerint négy gyermekem van, a szívemben kilenc, de néha úgy érzem, tíz. A tizedik a férjem, hol azért, mert semmit nem segít a háztartásban, de elvárja a kiszolgálást, hol pedig azért, mert éppen úgy bolondozik a kicsikkel, mint egy hétéves" - mesélte Marika, aki nyolc esztendeje nevelőszülő. Akkor végezte el az ehhez szükséges tanfolyamot, amikor bezárt az iskola, ahol tanított.
Örökbefogadásról szóló sorozatunkban ezúttal egy nevelőszülő beszél tapasztalatairól.
Három pelenkás elsőre
Az első alkalom, amikor három testvért kaptam, nagyon nehéz volt. A legkisebb hat hetes, a legnagyobb 3,5 éves volt, amikor hozzám került. Három pelenkás, az egyik kicsi, a másik pici. Azért emelték ki őket a családból, mert az anyjuk nem látta el őket, depressziós volt, de nem szedte a gyógyszereit. A nagymama, aki hivatalosan segített volna, ivott. Kicsit belehaltam, amikor elvitték az én kicsikéimet, szinte egyik pillanatról a másikra kerültek vissza a családjukba. Anyának szólítottak. Soha nem kértem ezt tőlük, nem is akartam eredetileg, hiszen van nekik anyjuk. De mivel a vér szerinti gyerekeim is így hívtak, nekik ez volt a természetes, ezt szokták meg.
A túlzott bizalom nem volt jó előjel
Egy ,,gyermekemet" örökbeadták. Vele különösen nehezen boldogultunk eleinte. Négyéves volt, amikor hozzám került, én voltam a harmadik nevelőszülője. Eleinte örültem neki, amikor azonnal elfogadott, egy órával az érkezése után az ölembe ült, bújt hozzám. Aztán kiderült, a nagy bizalom annyira nem jó jel, hiszen ez a kisfiú senkihez nem tud kötődni. Bárkivel, bárhova elmenne, mindent megtenne, csak hogy biztonságban érezze magát. Látszólag nem nekem kellett meghódítanom őt, hanem úgy érezte, neki kell engem levennie a lábamról.
Gondozatlan, titkolt terhességből született, talán ezért is volt benne annyi, de annyi szorongás, hogy sokszor vigasztalhatatlanul sírt éjszaka. Nem egyszer egész éjjel sétáltam vele, énekeltem, duruzsoltam a fülébe, próbáltam megnyugtatni, miközben ordított. Eleinte játszani sem tudott, neki az volt a móka, hogy mindent rombolt, összetört. Néha simogatott, aztán hirtelen ütött-vágott. Ilyenkor csak magamhoz öleltem nagyon szorosan, hogy ne tudjon kapálózni és addig tartottam így suttogva neki, amíg meg nem nyugodott.
Utána hiába kérdeztem, mi volt a baj, mitől ijedt meg, mi jutott eszébe, nem tudta elmesélni. Kértem, rajzolja le, arra sem volt hajlandó, holott rajzolni, gyurmázni szeretett. A pszichológusnál azonban megnyílt néha. Játék közben nemegyszer belevezette az autóit az asztal bal (múltat jelképező) sarkában berendezett garázsba és azok nem tudtak onnan kiszabadulni. Majd jött az "én" kisfiam és kiszabadította, vigasztalta őket, majd újra visszatolta őket oda és kezdődött minden előröl.
Mire Ferikét ,,örökbeadtam", már helyreállt a lelke. A szülei két hónapig ismerkedtek vele. Eleinte ők szerettek volna nagyobb léptekben haladni, nekem is az lett volna a legjobb, de én is, a pszichológus is, a gyámhivatal munkatársa is azt mondta, nem éri meg rohanni. Egy éve vitték el, azóta nem találkoztunk. A kisfiú nem tud róla, de a szülőkkel néha most is konzultálunk, ha probléma van. Szerencsére kérik és elfogadják a segítségemet. Ha minden igaz, nyáron találkozunk is. Kíváncsi vagyok, megismer-e.
Az anyja többször verte, mint simogatta
Márk viszont szerintem végig nálam marad. Tizenegy éves, az anyja nem mond le róla, viszont nem is igazán kíváncsi rá. De még ha örökbeadhatónak is nyilvánítanák, akkor sem lenne túl kapós a kora miatt, no meg azért sem, mert roma. Azzal került hozzám, hogy nagyon agresszív, dühkitörésekre hajlamos gyerek, nyugtatót kell szednie. Fél éve van nálunk, bújós, érzékeny, tisztelettudó, udvarias kisfiú. Egyszer sem borult még ki, soha nem verekedett. Persze az anyja mellett más volt az élet, nem volt mit ennie, csak a kenyeret ismerte, lyukas volt a cipője, a ruhája.
Az anyjának gyakrabban járt el a keze, mint ahányszor simogatta. Most viszont az anya nagyon szeretné bebizonyítani, hogy jó szülő, a gyámhatóságnál jelentkezett, hogy meg akarja látogatni. Márk meg tiltakozik ellene, fél az anyjától, mert az megfenyegette, hogy megöli, ha elmondja, hogy ütötte. Én meg kiállok a fiam mellett, mert ő már mindig az marad. Gondoltunk rá, hogy örökbefogadjuk, ha lehet, de - tudom, sokan megvetnek majd miatta - a pénz miatt nem teszem meg.
A nevelőszülő ugyanis megkapja a családi pótlékot a gyerek után, ami 14 800 forint, plusz 12 800 forint díjazást havonta. Ezen kívül még 38 ezer forint jár a kisfiú után, amit természetesen rá kell költeni és ezt számlákkal kell igazolni. Márk szempontjából ez is hatalmas segítség, hiszen így már futja neki különórára is, hogy behozza a lemaradását...
