Én vagyok az apád! – Rendszerelmélet

Zanza!

A kiszámíthatóság, az előrelátható időbeosztás egy felnőtt életében is elég fontos. Egészen konkrétan akár a hosszú élet titka is ebben rejlik valahol. Így elég könnyű elképzelni, hogy egy kisgyereknek mennyit számíthat a rendszeresség.

Amikor rendszerességről beszélek, persze nem arra gondolok, hogy kis Hitler-Jugendes gyerekek kinevelése a cél. De Eff születésekor elég szigorúan betartottuk az etetési, altatási időket, a fürdetés, meg ami csak lehet, többé-kevésbé mindig ugyanabban az időben történt. Ebben amúgy a szakirodalom is megerősített minket, hiszen a gyerekek komfort- és biztonságérzete szempontjából mindez nagyon fontos. Ráadásul Eff kifejezetten igényelte, sőt a mai napig igényli a szigorú rendszert.

Gyakorlatilag másodpercre pontosan akkor sírt fel, amikor etetés jött. Nem mi ébresztettük, igaziból csak alkalmazkodtunk az ő rendszeréhez. Elég gyorsan be lehetett lőni az alvásidejét
is. Nekünk bevált. Lehetett programokat tervezni, tudtuk mikor lesz egy kis időnk tévét vagy filmet nézni, mikor jöhetnek vendégek. És ez pedig igencsak fokozta a mi komfortérzetünket is.

Rendszeresség = következetesség

Na persze. Jé érkezése egy csomó mindent borított a rendszerességet illetően. Mert amikor Effért kell menni az oviba, le kell vinni a kutyát, akkor Jének hiába aludnia kellene éppen, menni kell. De azért egész jól tartjuk a rendet. Arról már elég sok szó esett itt a Porontyon is, hogy a következetesség mennyire fontos, ha nevelésről van szó. Egy néhány hónapos babát viszont nem lehet nevelni, de a rendszerességgel megalapozhatjuk a következetességet, illetve gyakorolhatjuk. Biztonság, kényelem, tervezhetőség. Pont úgy hangzik, mintha valamilyen hosszútávú befektetési ajánlat szlogenje lenne. És valójában pont erről van szó.

Merevek és unalmasak vagyunk

A kívülállók, barátok, vagy nevezzük őket bárminek, persze sokszor nem értették az egészet, túl rugalmatlannak tartottak minket. Azok is voltunk, de megérte. Eff majdnem három éves volt, amikor életében először kimaradt a délutáni alvás. Az alvás amúgy is kulcskérdés. Nem tudom, szerencsénk van-e, vagy pont a rendszerességet dicséri a dolog, de mind a két gyerek elég jól és kiszámíthatóan alszik, mindegyik a saját szobájában, a kezdetektől egyedül. Nem félnek a sötétben, szeretnek egyedül aludni, szeretik a szobájukat meg az ágyukat. Néha jöhet gyerek az ágyba, mert én is élvezem, ha ott szuszog mellettem, de a rendszeres együttalvás gyerekkel gáz. És kényelmetlen. Főleg, ha az ember esetleg akar még gyereket csinálni...

Dinamikus rendszer

Persze akkor működik jól a rendszer, ha folyamatosan változik. Igaz ugyan, hogy mindennek megvan a maga rituáléja, Effel mindig végig kell csinálni mindent, nem maradhat ki semmi, ráadásul mindenkinek tudni kell azt is, hogy a másik hogy szokta csinálni. Csak éppen elég gyakran változik az, hogy szerinte hogy is kellene mennie a dolognak. Így hát marad elég helye a spontaneitásnak is. Az mindenesetre biztos, hogy gyerekekkel mindig van mit csinálni, és ezt rendesen beosztva sokkal könnyebben megy.
Szerintem elég jó módszer akár a depresszió elkerülésére is – nem a szülés utánira gondolva, de talán annál is segíthet. Persze fenyegeti az embert a monotónia, meg néha robotnak érzi magát és unalmassá válik. Na ezt kell ügyesen kezelni, néha kiszakadni belőle valahogy.

Nem könnyű.

Blogmustra