Véletlenül leütöttem egy kislányt!- Kanadai bébiszitternapló

A kanadai télnek megvan az az előnye, hogy ami hó egyszer lehull, az márciusig meg is marad. Ahogy telik az idő, egyre csak vastagodik a hótakaró, de egész télen át gondoskodik arról, hogy a táj, illetve a kis utcák mesebeli tájként nézzenek vissza ránk. Ráadásul a kemény mínuszok miatt néha napokig színtiszta kék ég és szikrázó napsütés derít mindenkit jobb kedvre. A hideg azért igencsak embert próbáló, főleg, ha minden nap sétára kell kelni egy apró talpúval.

DSC09539

Szerencsére a kanadaiak telente nem nagyon foglalkoznak az aktuális divattal, a vastag ruháktól, óriási bundás sapkáktól az utcán mindenki egyaránt egy nagy mackóhoz hasonlít. Egy jó meleg takaróval borítva pedig még a babakocsis séta is tűrhető. Gibson nem is igazán ez ellen tüntet, ő csak megérkezni nem szeret az adott helyre, pár percig hajtogatja, hogy vissza akar fordulni, visszamenni a „Gibson házba”, de aztán amíg a téli csomagolásából kibontom, már el is felejti, hogy az imént még hazakívánkozott, és váltócipőjéről is megfeledkezve, zokniban a könyvtár közösségi szobájába szalad. Ott azonnal lecsap az építőkockákra, még attól sem ijed meg, ha más gyerekektől kell eloroznia a játékot. Ilyenkor figyelmeztetem, hogy a többiekkel együtt is tudunk építeni, sőt úgy még érdekesebb is. Mikor pedig a foglalkozást tartó óvónő megjelenik és felszólítja a gyerkőcöket, hogy lassan pakolják el a játékokat, Gibson még mindig, belefeledkezve a játékba, építi a tornyot. Néha úgy érzem, annyira örül a gyerek társaságnak, hogy energiái ilyenkor egyszerre törnek a felszínre, azt sem tudja hova kapjon, épít, táncol, ugrál örömében.

Ezután persze alig lehet rávenni arra, hogy végre a fenekén maradjon. Még szerencse, hogy azokon a napokon, mikor a szülők, kísérők is a teremben lehetnek, a gyerekek ülőhelyül szüleik ölét választják. Miután az óvónő elkezdi a foglalkozást, végre Gibson is az ölembe kucorodik, és onnan lesi az eseményeket. A többi szülővel együtt bátorítjuk őket, hogy a kör közepére is ülhetnek együtt a többi gyerekkel, mi pedig majd a kör széléről figyeljük őket. Még abban a fázisban tartunk, hogy pár percre hajlandóak elszakadni tőlünk, de amint 2 méterrel távolabb ülnek, néha-néha gyanakvóan hátranéznek, hogy megvagyunk-e még. Néhányuk hirtelen felpattan, és szaladva szülője karjaiba veti magát. Nekik ennyi elég volt mára a távolságból.

Valamiért minden foglalkozás alatt eljön az a pont, mikor Gibson megelégeli az ücsörgést, és még a kedvenc táncos, éneklős részek alatt is képes felpattanni, és a szökéssel próbálkozni. Ilyenkor a másik terem felé veszi az irányt, azonnal a könyvesládákhoz szalad, és mire utolérem, már egy mesekönyvet tart a kezében, hogy olvassunk. Ilyenkor próbálom meggyőzni, hogy vissza kell mennünk, hiszen az óra még tart. Ez általában nem hatja meg, ő kitart elhatározásánál, hogy márpedig most olvasni fogunk. Nem mindig engedek neki, lassan-lassan ráveszem, hogy jöjjön vissza velem, és majd utána olvasunk. Néha sikerül ez a módszer, máskor viszont a szelektív hallás üzemmódot választja. Ez mindig veszélyes helyzet, akármennyire is gyerek-kompatibilis a könyvtár. Talán a nagy tér miatt, Gibsont meglegyinti a szabadság szele, és amíg én a könyvet a helyére teszem, már a terem túlsó végében futkos. Ilyenkor észrevétlenül utánaeredek, vagy az oszlopok mögül lesve támadok és kapom el a kis szeleburdit. Ennek persze nem örül, de tisztáznunk kell a helyzetet, hogy a könyvtár nem a futkosásra lett kitalálva.

A múlt héten önfejűségének, és annak köszönhetően, hogy még véletlenül sem volt hajlandó hallgatni az intelemre, sorozatos balesetek követték egymást. Szintén a könyvtárban igyekeztünk a polcok között a legújabb olvasmányt levadászni, mikor Gibson egyet gondolva nekiiramodott, és a polcok sorát elhagyva futkározni kezdett. Csak pár lépéssel járt előttem, de ahhoz elég volt, hogy az egyik, neki homlokmagasságban lévő számítógépes asztalt fejjel telibe találja. Még a könyvtáros nő is felszisszent. Azonnal éktelen sírás hangja töltötte be a termet. Felkaptam és a mosdóba rohantam vele, hogy hideg vizes borogatással enyhítsem a fájdalmát. Szerencsére a sírás hamar abbamaradt, és megállapodtunk abban, hogy ő is jobban jár, ha lábainak megálljt parancsol.

Ez a balszerencsés hét itt azonban még nem ért véget. Egyik este, mikor a vásárlást követően hazaértem, Sheila magába roskadva ült a konyhaasztalnál. Azonnal kérdeztem, mi történt. Épp akkor fejezte be Gibson melletti őrködését. Az alagsorban játszottak, mikor a gyerkőc az asztal alatt tologatva autóit, teljesen elmerülve tevékenységében, megfeledkezett a felette tornyosuló kemény fáról. Ez a baleset azonban kicsit hosszabb sírást vont maga után. Ráadásul Sheila megijedt, hogy agyrázkódást kaphatott, így másnap folyamatosan figyelnem kellett, hogy minden rendben működik-e. Úgy látszik kemény dió Gibson feje, mivel nyoma sem volt az ütközésnek.

Nem úgy, mint a csütörtök esti kiruccanásuknak. Egy gyerekeknek való szórakoztató helyre mentek, ahol pénzért az ember zsetonokat kap, amikkel különböző ügyességi játékokat játszhat. Bár azért többnyire inkább csak gombnyomogatásról van szó, a kicsik mégis előszeretettel látogatják a helyet, mivel az elért pontjaikért végül valami ajándékot választhatnak. Az este szintén nem telt gond nélkül. A villogó lámpáktól, hangoktól felajzott gyerekek, mint akiket ágyúból lőnek ki, rohangásznak a különböző játékok között. Gibson szerintem nem tervezte aznapra a tömegszerencsétlenséget, de mégis úgy alakult. Egy kislány volt a másik áldozat. Frontálisan ütköztek, a kislány baj nélkül megúszta, viszont Gibson az óriási héliumos lufin kívül egy monoklit is hazahozott. A szeme alatt jól kivehető kék csík húzódott.

Másnap Makival, a mostanra már 7 kilósra érett, még mindig kölyök újfundlandival játszva, egy-két újabb karmolás került Gibson karjára, majd a kutya apró fogai is hagytak egy kis díszítést a kezén. A hideg miatt pedig orra alatt elkezdett kipirosodni a bőre. Mostanra igen harcedzett külsőt vett fel, le sem tagadhatná, hogy igazi, vakmerő, gézengúz fiúcska. Azért a lányokkal szemben már ő is érzi a különböző, fizikai erőviszonyokat. Az előkészítő végén, a tornateremben, fél órán keresztül szabadon futkoshatnak, labdázhatnak a kicsik. Gibson ijedten szaladt oda az egyik óvónőhöz:

- Véletlenül leütöttem egy kislányt!

- Bocsánatot kértél tőle? Hol van?

- Jéé, az előbb még itt volt!

Az óvónő arca azonnal mosolyra húzódott, igaz próbálta elrejteni azt:

-Gyere, keressük meg!

Oszd meg másokkal is!
Mustra