SZÜLŐSÉG

Én Vagyok az Apád! - mozgás, fiam!

2011. január 28., péntek 08:53

Mit sportoljon egy gyerek? Hány éves korától sportoljon? Sportoljon egyáltalán? A szülők döntik el? A gyerek választ? A helyes válaszokat nem tudom. Szerintem senki sem. De az azért szinte biztos, hogy valamilyen mozgás kell a gyerekeknek.

Fotó: Alexander N.
Fotó: Alexander N.

Tévét sokat nézek ugyan, de sportot szinte semennyit. Illetve egy kivétel van. Perverz módon valamiért az erős emberek versenyénél mindig leragadok, ha megy valahol. Szóval nem igazán szeretem a sportot. Illetve ez így baromság. Semmi bajom a sporttal, főleg nem a testmozgással. Csak a versenysportot nem igazán tudom értékelni, hiába a nagy teljesítmények. És azt is elárulom, hogy nem vagyunk túlzottan sportos család. Nem járunk síelni, biciklink van, de alig használjuk. Kifogás persze mindig akad, hogy kevés az idő meg blabla. Mentség nincs. Lustaság van. De legalább kövérek nem vagyunk egyelőre ...

Kinek az érdeke?

Azt viszont nagyon nem szeretném, ha a fiaim puhányok és setesuták lennének. Emlékszem néhány szerencsétlen iskolatársamra, akiknek problémát okozott egy labda elkapása, vagy már maga a futás is. Nem azért, mert komolyabb testi hibájuk lett volna, egyszerűen nem szoktak a mozgáshoz. És persze a többiek szánakoztak vagy nevettek rajtuk. Ettől szerintem viszonylag könnyen meg lehet óvni egy gyereket. Azt viszont nagyon nem bírom, amikor egyes szülők előadják, hogy az ő gyerekükből márpedig öttusázó vagy teniszcsillag vagy bármi lesz. Ez ugyanolyan, mintha ügyvédnek, vagy orvosnak nevelném a gyereket, figyelembe sem véve, ki is ő és mit akar?

Jó és rossz

Természetesen majdnem négy évesen még Eff elég messze jár attól, hogy bármi komoly sportba belevágjon, még ha akarnám is. De nem nagyon akarom. Legalábbis versenyszerűen semmit. Persze nem én döntöm el teljesen. Mégpedig azért nem szeretném, mert iszonyatosan sok időt és energiát vesz el a gyerekkorból. A keményen edzett gyerekeknek kimarad egy csomó minden, és még csak nem is feltétlenül egészséges a dolog. Persze ha kimagaslóan tehetséges valamiben és még élvezi is, akkor miért ne. De ez a ritkább változat. Ugyanakkor rengeteg jó része is van a sportolásnak, vagy nevezzük inkább mozgásnak. A közösség ereje például egyáltalán nem hülyeség. Szerencsés esetben barátokat szerez, értelmes felnőttekkel lehet dolga, és még mozog is, sportszerűséget tanul, feszegeti a határait. Csak szerintem ezt is mértékkel kell csinálni, mint annyi mindent.

Nálunk mi volt és van?

Babaúszás például nem, leginkább praktikus okokból. Tényleg élvezhetik amúgy a gyerekek, meg a szülők is. Arra mondjuk állítólag egyáltalán nincs befolyással, hogy később a gyerek mennyire szeret majd vagy tanul meg könnyen úszni. Amikor Eff elkezdett járni, na az már önmagában sport volt egy jó ideig. Aztán jött a motorozás, mint technikai sport. Néhány hónapja pedig felfedeztünk egy lehetőséget közel hozzánk: ovis dzsúdó. Én nem értem rá, így Á. vitte el. Szimpatikus edző, még csak fizetni sem kell az első néhány alkalommal, hogy kiderüljön, a gyerek élvezi-e egyáltalán. Élvezte is, mert igazából játékról szól a dolog. Aztán mégse akart legközelebb menni. Aztán meg igen. Aztán meg beteg lett. Na majd meglátjuk, mi lesz. Mert jön a tavasz, könnyebb lesz mozdulni. Ja, és az oviban is van már hetente egyszer tornaóra. Most ennyi a sport.

Finis

Különös esetek azt bizonyítják, hogy egyes dolgok megtanulásához még csak el sem kell menni sportolni. Egyik este Eff egész profinak tűnő mozdulatokkal rugdosni kezdte keresztbetett lábamat. Kérdeztem tőle, ezt kitől tanulta? Azt válaszolta: karateedzőmtől, Halmai Zoltántól. Soha nem hallottam ezt a nevet, szerintem ő se, de igazi éteri tanítómesternek tűnik.

És igen, a pénz is igen határoló tényező, ha sportról van szó. Meg gyerek igényei, adottságai. Ne nyomjunk rá semmit, csak támogassuk. Ne legyen teher se a gyereknek, se a szülőnek. Persze mindenki azt csinál, amit akar,  mindenkinek más kell a boldogsághoz. Jelen pillanatban Á-nak és nekem a fő sport a gyerekek cipelése. Az egyik 18 és fél, a másik 9 kiló. Uff.

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2011.01.28 10:14:08Figyel Castro

    Amikor felsős lettem, az akkori osztályfőnököm tesitanár volt, két ovis fiúval, az ovi meg suli szomszédjában volt. Nekt támadt az az ötlete, hogy tornát tart az ovisoknak, akik iskolába készülnek, hogy szokják a sulit, a tornatermet, és nem utolsósorban kidühöngjék magukat. Engem meg, egy osztálytársammal megkért, hogy segítsünk neki. berendeztük a termet, és segítettünk az ovisokat öltöztetni, fogtuk a kezüket, ha féltek pl. egy magasabbra épített dolgon.. Az volt ám a móka: a mászókötelekkel tarzanoztak, magasra rakott padokon egyensúlyoztak... Ha ilyen lenne valahol, az jó lenne a gyereknek.

  • 2011.01.28 12:02:21Puszpanya

    Én verseny sportoltam gyakorlatilag általános ötödik osztályától. Előtte is anyám megtanított bicajozni, korcsolyázni, sokat mentünk kirándulni is. Nagyon jó tornatanáraim is voltak mindig. Imádtam mozogni. De sosem volt kényszer. Aztán olyan 6-7. osztály körül vált komolyabbá a dolog, akkor választották szét a verseny sportot a tömegsporttól. Éreztem a nyomást, h most nincs mese, teljesíteni KELL. S pont a sport (mozgás) játékossága veszett így el. Néha ki akartam szálni a napi kötelezőből. Mert tehetséges és magas voltam, de nem ANNYIRA.
    Nagyon szép élményt köszönhetek a sportnak. Nekem egyértelműen az elismerést és a nyerés örömét "pótolta" az életemben. Illetve megtanított rá, h nem lehetek mindenben az első és a legjobb és ebbe nem kell belehalni.
    Nekem a csapatjáték feküdt. Ott pedig megtanulta az ember, h a másikat védekezésben/ támadásban segíteni kell, mert nem XY miatt bukjuk el a meccset, hanem mert nem voltunk elég jók.
    Az edzőnk tulajdonképpen a kamasz majd a kisfelnőtté válásunk alatt a pszihomókusunk is volt. Lehetett vele mindenről beszélni. S a sporton keresztül nagyon sok mindenre megtanított bennünket.
    Ettől függetlenül, nem szánom a lányom "sportolónak". Megtanítom majd amire lehet, és ha úgy adódik támogatom majd. De választania neki kell majd.

  • 2011.01.28 12:05:09Puszpanya

    (kár, h nincs lehetőség átszerkeszteni/kijavítani a kommentet) :D

  • 2011.01.28 14:56:33maim

    Fiam hat évesen kezdett karatézni.Azért irattam be,mert nem az az agressziv típus és a sok lefojtás/ovis piszkálások miatt/kezdtek szorongásos problémái lenni.Nagyon nem akart menni,de már az első óra után a kedvenc időtöltése
    lett.Kirándulni is járnak és bulikat is rendeznek.Hetente kétszer van edzés és azt láttam,hogy minden fiúnak jót tesz.Magabiztosabb tőle a gyerek,nyugodtabb,mert levezeti a fölös energiákat és fegyelmezettebb.

  • 2011.01.28 17:17:06Puszpanya

    Egy haverom 28 évesen ment le küzdősportolni. (valamelyik full contact ág)
    Nem volt elég önfegyelme, hirtelen haragú volt és a testi adottságainál fogva egyszerűen "legyőzhetetlen". No a második edzésen egy fele akkora srác elkalapálta. Azóta már ő is annyit ad, mint kap, de sokat fejlődött indulatkezelésben....

  • 2011.01.28 22:27:41akkorisajuditvoltam

    Puszpanya, ha nagyon megbántad, szólj, kimoderállak:)
    j.

  • 2011.01.29 13:26:11Puszpanya

    Köszi, számítottam Rád! :D Elég, ha soronként 2 helyesírási és egyéb hibát javítja a rendszer... :DD

SZÓLJON HOZZÁ!

Blogok, amiket olvasunk

JEGYZETLAP Posztnyár szindróma

Ha csak sóhajtozunk, és utáljuk, hogy vége, egyre nyomorultabbul érezzük magunkat. Négy lépés, hogy a szeptembert is élvezni tudd!

STÍLER Netes szépségdilik: ezeknek ne dőlj be

Ha nem akarsz úgy kinézni, mint egy cirkuszból szabadult bohóc, ne a csodatévő appok képeinek higgy, hanem a tükörnek. Az ugyanis nem halványítja el a bőrhibákkal együtt a sminkedet is.

HOMÁR Fifikás, de bebukott parkolóteszt budán

Jó napot, miért büntetnek meg, ha még a fizetőövezet kezdetét jelző tábla előtt parkolok, a nem fizető zónában? Csak. Parkolócég, 12. kerületi módra.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta