A szerelemhez nem kell egy nyelven beszélni

Zanza!

Több ismerősöm is él olyan párkapcsolatban, amelyben az egyik fél másik nemzet sarja. Magyar nő, olasz/német/spanyol férj – és sokszor tettem fel nekik a kérdést, hogy hogy értik meg egymást úgy igazán? Mert jó, hogy van egy közös platform, amelyen egymással beszélnek, de milyen mélységeket tud az elérni, ha a nyelvben rejlő utalásokat nem értjük meg?

Ezért is éreztem nagyon is érdekesnek azt az írást, amelyet olvasónk, Helga küldött, melyben azt fejtegeti: lehet-e egy ilyen kapcsolat valóban teljesértékű.

Fotó: Jenny W.
Fotó: Jenny W.

A nyelvi probléma egyáltalán nem nyelvi gyökerekkel bír. Dehogy. A lényeg (szerintem) a női(es)ség, mégpedig abból az irányból, hogy míg párunk békésen elbóklászik mellettünk a mindennapokban, férfiként hiszi, hogy minden a legnagyobb rendben van akkor, ha ő időnként észreveszi hajunk/rucink/ráncfelvarrásunk hatásait, nekünk ez azért egyáltalán nem elegendő. Hogy miért?

Nőként azért nem csak üres szép szavakra számítunk, hanem igazi bókokra – hiszen megszoktuk tinédzserkorunk óta. És mivel személyiségünk ráncainkkal együtt alakul, mi magunk is változunk, és már nem int kedvesen a rendőr, ha nem fizettet, már nem győzünk hadsereget mosolyunkkal, és ritkán kapunk ingyen fagyit ismeretlenektől. (Ez utóbbi mondjuk szerintem kifejezetten előnyös fejlemény.) És mivel mi magyarok jellemzően nyelvileg élünk, (többnyire) vágyunk az ilyen irányú kihívásra.

Magamról tudom, hogy egy olyan ember, aki anyanyelvünket jól használta, rögtön komoly előnyre számíthatott, még ha amúgy eszembe nem is jutott volna az ő férfi volta (ebbe Ödön nem számít bele, neki motorja volt. Igazi MZ). Nem is véletlen, hogy több pasimba szerettem bele pusztán telefonon. (Többüknek jobbat is tett az interurbán.) Ez van. Ebből a szempontból az valami fantasztikum, hogy portugál származású férjem és én még mindig együtt vagyunk.  Bevallom, okát néha nem is értem. Merthogy ő nem tudja, mi az a Dörmögő Dömötör, úúútálja a Túró Rudit, fogalma nincs, mit jelent március 15., és a magyarságomból leginkább a nacionalizmust látja, ami amúgy bizonyos szinten tényleg ott van, de ettől még semmi köze a gárdistákhoz. Ott van, de csak a legtetején a dolgoknak, ama dolgok pedig igen-igen mélyre nyúlnak.

Ehhez képest a Bélák, a Dezsőkék, a Gáspárok, de még az Ödönök is ismerik ezirányú sejtjeinket. És akkor most eljutottunk oda, hogy biz' fel kell tenni a Nagy Kérdést: ki kell nekünk: aki ismer, de meg nem ismerhet soha, vagy aki tudja az alapokat, de fogalma sincs (tán) a többiről. Lehet, hogy így több mint két évvel az esküvőnk után picit késő feltenni ezt a kérdést. Visszatérve az eredetére a dolgoknak, a kérdés szerintem az: ennek ismeretében, tudatosan bevállalva akarod-e így leélni az életed.

Azaz mennyire fontos a nyelv maga, és ehhez képest lehet-e, szabad-e viszonyítani a szerelmet? Egy nyelvet sohasem fogunk beszélni. Lelkileg ez nehéz tereh (hogy őseinkhez nyúljak vissza lelkészetileg, úgy is mint „ez-az-amit-ő-soha-nem-értene-meg”), de vajon tehetsz-e ilyet társad/párod nyakába?

A gondokat csak fokozza, hogy kevés olyan nemzet van, amely nyelvére annyira büszke lenne, mint a magyar. Illetve nem csak nyelvére, de származására, létére. Nem is hasonlítható más nacionalizmushoz, hazaszeretethez, népnemzeti büszkeséghez. A nagymamám testvére az ötvenes években menekült el Magyarországról. Mivel férje, Egus bácsi vérében belga vérek is folydogáltak a magyar mellett, Belgiumba mentek, majd ahogy a kommunizmus becsukta a kapukat, úgy érezték, még messzebbre kell innen menni. Ekkor emigráltak Kanadába. Itt felépítettek maguknak egy olyan életet, amilyet otthon sosem tudtak volna, a '80-as évektől minden nyáron Magyarországon voltak, bejárták a világot. És én azt hittem, boldogok voltak. Aztán elmentem hozzájuk (azaz csak Éva nénihez, mert Egus bácsi pár éve meghalt). A lakás tele magyar emlékekkel: magyar térképek, porcelánok, fotók, metszetek, ikonok, Derkovitsok és Csontváryk. És a lakást belengi a meg nem élt élet szaga. Mert Magyarország nélkül nem élet az élet, akármilyen sikeres is. Hogy miért nem költöztek vissza? Mert a gyerekük ugyan Magyarországon született, de igazándiból kanadai lett. És mert Kanadához kötötte őket az élet, ők pedig ott ragadtak, két világ közt. Szomorú volt látni, érezni mindezt.

Egy más országból származó ember soha nem fogja megérteni, miért is jó a nyár a Balatonon. Ez a tereh. Ez a kérdés is. Hogy vajon mennyit tudunk feladni magyarságunkból a másikért. Mert magyarnak lenni nem csak büszke dolog: nehéz bilincs is.

De persze egy szerelemben nem számít a Túró Rudi. Talán én sem boncolgatnám ezt ekkora hévvel, ha nem lennék terhes (és most is kenhetem az egészet a hormonokra), de pár hét, és megérkezik Hanna, és én szeretném majd magyarnak nevelni, csakúgy, ahogy a párom portugálnak. Hanna valószínű kecses csuklómozdulattal lesz világpolgár, és teszi magáévá mindkét kultúrát, meg még amennyiben él majd. És én csak csendben szorongok majd, hogy ugye azért szereti majd a mákos bejglit?:)

Helga

Blogmustra