Én vagyok az Apád 2. – A zen meg a köldökcsonk-ápolás művészete

Mielőtt folytatnám az újdonsült apaság emelkedett létállapotában való kéjelgést, mélyrepülök egyet metafizikailag. Miszerint is a gyerekvállalás és a zen értelmezésemben valami olyasmit jelent, hogy meg kell tanulni örömöt lelni a lemondásban és belefeledkezni lényegtelennek tűnő teendőkbe, mint mondjuk a pelenkázás, a takonyszívás vagy éppen a köldökcsonk ápolása. Mert az első hetekben, ami ettől még maga a boldogság, egyébre nem sok módja nyílik az embernek.

Az apakalandok első részét itt olvashatod.

Jé, még egy gyerek

Na, akkor onnan, hogy a kórházban ülünk a padon Á-val, a csajommal (na, most utoljára: nem vagyunk házasok, a párom szánalmas, a barátnőm hivatalos. Lehetne még nőm vagy asszonypajtás. Azok jobbak?! Mindegy, a népszerűségért mindent, ezért mostantól ő Á.). Á. már nagyon haza akart jönni, és az üvegen keresztül nézegetjük Jét, hogy végre nevén nevezzük a második gyereket. Sárga volt, néha nyekergett, de mostanra egész jól kirúgta magát az arca. És végigvehettem magamban, miről kell majd lemondanom, ki tudja meddig.

Pápá

Szóval minek is inthetek búcsút? Nyilvánvaló dolgoknak, mint mondjuk a nyugodt éjszakai alvás vagy az egész napos döglések, a lelkifurdalás nélküli alapos berúgás. De annak is, hogy végig tudjak nézni kellemetlen érzések nélkül egy Dr. House epizódot, amelyikben rossz dolgok történnek pici gyerekekkel. És az unalomnak is, ami meg jó. Tovább is van, de nem mondom. Ezek nagy része Effel, az első gyerekkel már úgyis bebukott, csak a helyzet azóta fokozódott. Akinek van gyereke, úgyis tudja. Azt is, hogy megéri. Ennél sokkal többet is. Csöpöghetnék még, de ez így van.

A káosz birodalma

Felszenvedtem a mózeskosarat a harmadikra, és tudtam, hogy ezt még 5-6 ezerszer meg kell csinálni. Ráadásul májushoz képest rohadt hideg volt, olyan 15-16 fok a lakásban, mert fűtés már nem volt. Hősugárzót venni meg, mivel nem volt idény, lehetetlen missziónak tűnt. De Jé hasonmása, az apám szerzett végül egyet, úgyhogy a fagyhalált legalább elkerültük. Szóval leraktuk a mózest, aztán néztük a gyereket. Nem sokáig, mert ennie kellett. Aztán három óra múlva megint, és így tovább. Lemérni minden evés előtt és után, rettegni, hogy nem elég neki. Erre még rátettem én is egy lapáttal, mert kiváltottam a szokásos recepteket, amiket a gyerekorvos felírt: fürdető, vitaminok, popsikrém és végül tápszer. És jól felidegesítettem Á.-t, mert mi az, hogy én nem bízom benne, hogy lesz elég teje, és akkor ha idegeskedik, akkor nem is lesz elég teje. Lett.

Amúgy az első időszak se nem jó, se nem rossz. Kategóriákon kívüli állapot. Ami jó benne, az mérhetetlenül jó, a többit meg csinálni kell. Felborul a rendszeresség, ami amúgy bevált, folyton ott lébecolnak a nagyszülők, akik nélkül kivitelezhetetlen lenne az egész, és micsoda mázli, hogy vannak, de a stresszfaktort akkor is növelik. Meg ugye az egészséges önzés. Mert lehet szolidarítani, de csak mértékkel. Ha mind a ketten szétesünk, az nem jó senkinek. És ilyenkor még teljesen hiába várja az ember az apró könnyítéseket: mikor nem kell végre cipelni, pelenkázni, etetni a kicsit. Meg azt, hogy mikor mosolyog először az emberre. Mert addig olyan csak, mint egy növény. Legalábbis nekem, agrármérnöknek.

Botanika, vagyis a praktikus teendők

Na, ez az, amiről sokat nem mondanék, agrármérnöki diplomám ellenére. Nem vagyok szuperapa, illetve szerintem persze igen, de amiből nagy faksznit csinálnak, azok tényleg három sort érnek meg. Az elsőnél sem voltam annyira béna pelenkázás, fürdetés ilyesmi terén. Ezek egyszerűen nem ügyek, és ezt halálosan komolyan mondom. Nem kell Micsurinnak lenni egy növény életben tartásához. Amúgy is mindent meg az ellenkezőjét is leírtak már erről. Nem én leszek a következő.

Ismétlés, máshogy

Amikor Eff megszületett, vittem haza kis zoknit Kának (Ká, mint kutya). Mondták, azt úgy kell. Most ez is kimaradt, mégse tépte szét Ká a gyereket. Annak idején, az első hónapokban szinte csak olyan fotók készültek rólam meg a gyerekről, hogy alszik a hasamon. Jével drámaian kevesebb a fotónk, és nem is annyira szeret a hasamon aludni. Akkoriban mindig siettem haza minden fürdetésre. Hát ez se úgy van. Nem mellőzött a második, de egyszerűen nem lehet úgy csinálni, mintha csak ő lenne. És persze a mázli, azt is ismételtük. Jé sem lett nehéz eset. Nem annyira tökéletes óramű, mint Eff, mert most, 7 hónaposan sem alussza végig az éjszakát, de kiegyensúlyozott, vidám, és alkalmazkodóképes. Megint csak azt gondolhatjuk, hogy megérdemeltük.

A köldökcsonk eset

Végül a köldökcsonkra visszatérve. Jénél nagyon hamar leesett, az elsőnél meg nagyon sokáig ott fityegett. Ez volt az első nagy könnyítés, aztán nemsokára jött a következő. És ezért a folyt. köv. is könnyebb lesz, mert már tényleg gyerek(ek)ről beszélhetek, és nem kell magam annyira az időrendhez tartani, meg mittomén. Na, most az a vége, hogy mintegy igazolva, mennyire jó arcok vagyunk, hathetesen Jé visszamosolygott ránk.

Oszd meg másokkal is!
Mustra