Anya, olyan jó, hogy nem vagy normális

Zanza!

Azt mondom: Rumini. Azt mondom: Panka és Csiribí. Azt mondom: Maszat, Hóchóc, Ciró, Pepe, Lőri. Felnőttek és gyerekek szinte egyből rávágják: Berg Judit.

Ő az, aki a ma legolvasottabb gyerekkönyveket írja Magyarországon. Rumini című gyerekregénye IBBY-díjat kapott, és egyre több iskolában már kötelező olvasmányként is szerepel. Eközben Judit továbbra is ír, ugyanolyan szerény és lelkes, mint öt évvel ezelőtt, írói pályája kezdetén.

Egyszer azt mondtad nekem, hogy harmadikos korodban nem tudtál még olyan vastagságú könyveket elolvasni, mint például a Rumini. Mit gondolsz, elvárás lehet ez egyáltalán a gyerekektől, főképpen manapság, amikor állítólag úgy kell rávenni őket az olvasásra? Te ezekről mit gondolsz?

A saját gyerekeimen látom, hogy nem csak nevelés, tanulás, szoktatás, de alkat, adottság kérdése is az olvasás. Az egyik lányom hatévesen folyékonyan olvasott, és elsőben már önállóan falta a könyveket, a másik nyolcévesen küzd a legegyszerűbb mondatokkal is. Pedig őket ugyanúgy neveljük, ugyanazt a példát látják, mégis, másképp működik az agyuk, nem ugyanakkor értek meg a folyékony olvasás elsajátítására. De minden gyerekkel szemben reményteli elvárás lehet az, hogy tudjon és akarjon számára is érdekes, hosszabb szöveget befogadni. Ha egyedül nem megy, hát segítséggel. Szerintem nem bűn, ha egy nehezen olvasó harmadikosnak felolvassák a kötelező olvasmány kisebb-nagyobb részét. Fontosabb, hogy az olvasás élményként maradjon meg benne, mint hogy kilencévesen végigrágja magát egy számára előírt hosszú könyvön. Ha a hozzáállással, érdeklődéssel nincs gond, a képesség és belső igény is kialakul előbb-utóbb.

Amikor a Hisztimesékkel (ami azóta sajnálatos módon nem kapható) elindultál, gondoltad volna, hogy valaha ilyen sikeres írónő leszel? A Rumini sok helyen kötelező lett, nemrég jöttél meg Amerikából, IBBY-díjat kaptál. Ott volt-e az írónői karrier dédelgetett álmai között?

A Hisztimesék megjelenéséig nem is álmodtam arról, hogy írással foglalkozzam. Gyerekkoromban kaszkadőr, ornitológus és síoktató akartam lenni, később tanár, végül gyerekszínházi rendező és dramaturg. Egyébként magyar-angol-dráma szakos tanárként végeztem az ELTÉ-n. De azt már gyerekként is tudtam, hogy a világon az egyik legjobb dolog történeteket szövögetni fejben, aztán elmesélni őket.

Milyen kisgyerek, kiskamasz volt a Panka és Csiribí, a Rumini, a Cipelő cicák, és Maszat kitalálója?

A külvilág felé nagyon rendes kislány voltam. Példás óvodás, kitűnő tanuló az általánosban. De meglehetősen későn érő típus voltam, alig értettem az engem körülvevő világot. Ezért aztán sokat féltem: kicsiként az IPM magazin képeitől rettegtem, alsósként a felsősöktől és tanároktól, aztán a híradóból ellesett hírektől. Közben viszont dacos és vagány is voltam. Az unokatesóimmal elhagyatott kertekbe másztunk be felderíteni a terepet. Ha kellett, verekedtem is, és soha nem hívtam segítséget. A nagyobb gyerekek az iskolában többször kicsavarták a kezem, és azt mondták: addig csavarják, amíg nem térdelek le és mondok valami megalázót. Már nem emlékszem, mit kellett volna mondani, csak arra, hogy iszonyúan fájt a karom, miközben azt ismételgettem: „úgyse fogom mondani, titeket viszont kirúgnak, ha eltöritek a kezem”. Végül elengedtek, és elég hamar le is szálltak rólam. Érezték, hogy nem fogom megadni magam. Kamaszként aztán rettentő zűrös alak lettem – de erről szerencsére nem kérdeztél…

És milyen anyuka a gyerekmesék írója?

A nagylányom néha boldogan sóhajt: „Anya, olyan jó, hogy nem vagy normális.” Időnként tényleg meglehetősen gyermeteg vagyok, nagyon szeretek bohóckodni, mókázni. De összességében igyekszem minden fontos kérdésben felelősen gondolkozni és jól beosztani az időmet. Négy gyerekem van – és én mindenkinek a maximumot szeretném adni. Igyekszem, hogy mindenkinek jusson elég ölelés, puszi, beszélgetés, segítség, odafigyelés. Persze sokszor nem futja mindenre az erőmből, időnként nem ellenőrzöm a leckét, nem építek tornyot és notórius módon nem vasalok. De a lelki ügyekben – azt hiszem – nem lehet rám panasz.

Szerinted miben tudnak a gyerekeknek segíteni könyveid, hőseid?

A Hisztimesék és a Maszat sorozat kis meséi szerintem segítségére vannak a kicsi gyerekeknek a mindennapi események feldolgozásában, értelmezésében. A nagyobbaknak inkább élményt, szórakozást, kikapcsolódást jelentenek a könyveim. De amikor egy félénk, szorongó, rettentő pedáns gyerek boldogan felszabadulva merül el Rumini kalandjaiban, és érezhetően azonosul a kalandvágyó, vagány főhőssel, akkor talán neki is segítettem picit, hogy legalább olvasás közben merjen olyan lenni, amit a valóságban nem enged meg magának.

Te gyerekfejjel kiktől szerettél olvasni?

Én a népmeséket és kalandregényeket imádtam gyerekkoromban. Talán pont azért, mert sok esetben én sem mertem a hétköznapi életben olyan lenni, amilyen a szívem mélyén szerettem volna. Kedvencem Mándy Iván Robin Hoodja volt, de olvastam a Pöttyös és Delfin sorozatoktól kezdve Dumas és Verne könyvein át mindent.

Mivel fogsz minket az ujjad köré csavarni legközelebb? És mi lesz a folytatásos könyveiddel?

Hamarosan megjelenik a Maszat sorozat legújabb része, a Maszat alszik, és jövőre még két résszel bővül a sorozat. Jelenleg a Rumini 4-en dolgozom gőzerővel, és egy kisiskolásoknak, nagy ovisoknak szóló meseregényen, amiben két parányi dinoszaurusz lesz a főszereplő. Ha futja az időmből, erőmből, szeretném folytatni a Cipelő cicák sorozatot is, és van néhány új meseötletem is.

Már régóta foglalkoztat, de eddig sosem alakult úgy, hogy rákérdezzek: tervezel felnőtteknek szóló könyvet?

Ha tavaly ilyenkor kérdezed, határozott nemmel feleltem volna. De az utóbbi időben egyre inkább motoszkál a fejemben egy felnőtteknek szóló, izgalmas, pörgős és fordulatos, mégis nagyon intellektuális krimi alaptörténete. Talán egyszer megírom ezt is, de előbb biztosan az eltervezett gyerekkönyveket fogom elkészíteni. Vagyis még pár évig megmaradok csak gyerekkönyv szerzőnek.

Blogmustra