Az alábbi cikkben egy orvos végzettségű olvasónk osztja meg otthonszüléssel kapcsolatos tapasztalatait. Továbbra is várjuk a témával kapcsolatos véleményeket, esetleírásokat!
Amit az orvosin tanultam a terhességről, szülésről és az azt követő időszakról egy logikus rendszerbe volt foglalva, kerek és egyértelmű volt. Számomra az is természetesnek tűnt, hogy a nők kórházban szülnek, mert ott akarnak szülni, mert az nekik és a babának is jó, biztonságos. Borzalmasak lehettek azok az idők – gondoltam –, amikor még nem volt kórház, és hogy létezik néhány olyan szerencsétlen nő, aki nem ér be időben... – mindezt elképzelni is szörnyű volt.
Szerencsés vagyok, hogy orvos vagyok, mert tudom mi történik egy szülés során, hallottam, tanultam, és nem egyszer láttam is. A kapcsolódó „belsős” poénokat is jól ismerem. Azt is megtanultam már medika koromban, hogy nem illik üvölteni, nyögni, elkergetni a medikus csoportot, akarni bármit is. Azt gondoltam, hogy a szülés nyilvánvalóan egy életveszélyes vállalkozás, ezért érdemes kompromisszumot kötni, bolond, aki nem így tesz.
A szülés számomra olyannyira egyenlő volt a kórházi szüléssel, hogy szinte azon is csodálkoztam, hogy a kutyákat miért nem viszik be fialni az Állatorvosi Egyetemre, de hogy még állatorvost sem hívnak az eseményhez, az már végképp felelőtlenségnek tűnt.
Aztán a barátnőm elmesélte, hogy a harmadik gyereke otthon született. Sajnáltam őket. Mondta, hogy ezt ő akarta így. Nem értettem, felelőtlennek tartottam, talán még meg is mondtam neki.
Amikor első terhességemet kimutatta a teszt, elmentem a nőgyógyászomhoz, aki egyébként nagyon jó barátom. Ő mindent megtett, ami szakmailag megtehető azért, hogy a gyermekem és én boldog és egészséges párosként hagyjuk el a kórházat. Mivel túléltük a szülést, én sikeresnek könyveltem el az ő igyekezetét.
Szépen lassan azonban összeállt a kép. A rajtam elvégzett beavatkozások sorozata azért vált szükségessé, mert az elsőt végrehajtották. A biztonságunk érdekében megalkotott protokollok megakadályoztak engem abban, hogy szüljek, a babát abban, hogy szülessen. Ahelyett, hogy segítettek volna, inkább az orvos számára egyszerűbb császármetszés felé sodortak, amit pedig én nem akartam. Nagyon csalódott voltam, mert az orvosin felépített, a szülészem által továbbfejlesztett logikai szisztéma egyszercsak összeomlott, mint egy kártyavár. Úgy éreztem, becsaptak.
A második szülést szerettem volna háborítatlanul megélni egy kórházban. Aztán rájöttem, hogy a kórház maga zárja ki a háborítatlanság lehetőségét. Utánajártam, hogy a nemzetközi vizsgálatok mit mondanak az otthonszülés veszélyeiről, és meglepve olvastam, hogy milyen kedvezőek a statisztikák. Megdöbbentő volt orvosként és anyaként, szülés előtt álló nőként szembesülni azzal a ténnyel, hogy vannak a világon országok, ahol támogatják az otthonszülést, holott ezekben az országokban a kórházak többsége is olyan, mint egy otthonos szanatórium.
Elmentem a születésházba is, hallottam a bábák érveit, nagyon szép logikai láncolatot építettek fel, én azonban még sokáig nagyon féltem elhinni, hogy mindez ilyen egyszerű lehet. Féltem a csalódástól.
A második babám mégis itthon született. Akkor sírt előszőr, amikor a gyermekorvos fél nappal a születése után megvizsgálta. A logikai láncolat kiállta a próbát, tényleg minden olyan egyszerű volt és olyan biztonságos, hogy meg mertem őt szülni a saját otthonomban.
Ma a tényeken alapuló orvoslás korát éljük, amikor egy gyógymód elfogadottsága számokon, statisztikai adatokon múlik, és nem érzelmeken, indulatokon. Időszerű lenne a az otthonszülés ügyét tisztázni szigorúan szakmai alapon, mert széles társadalmi igény mutatkozik arra, hogy a szülő nők maguk választhassák meg, hol kívánják világra hozni gyermeküket. Ha pedig végre a számszerű tények alapján ítélnék meg az otthonszülést Magyarországon is, akkor esetleg az egészségbiztosító támogatná, és nem a rendőrség üldözné, ahogy azt ma – még – teszi.
