Néha itt a Porontyon összeakadok kommentelőkkel, akik még csak tervezik a gyerekvállalást és mohón szürcsölnek mindenféle információt arról, mire is számíthatnak. Tényleg olyan szörnyű? - kérdezgetik, vagy pont ellenkezőleg, meg vannak róla győződve, hogy életük legszebb élményében lesz részük...
Most, hogy a második gyerekemet várom, egészen máshogy állok a gyerekvállaláshoz, mint az elsőnél. Ma már nevetek magamon, amikor eszembe jut az előző terhességem utolsó egy hónapja, amit itthon töltöttem, ruhácskákat vasalgattam és baba-mama magazinokat olvasgattam, miközben idilli képek villantak be a családos létről: két szép gyermekünkkel boldogan piknikezünk egy kockás pléden, vagy éppenséggel a Balatonban lubickolunk hangos kacagással. Na, ilyenkor jön az a bilis metafora. Persze most sem én fogom megmondani a tutit, egyszerűen csak beszámolok arról, én hogyan éltem meg az első itthon töltött időszakot. Agyermekágyi időszakról nemrégen már volt szó, én inkább azt vesézném ki, milyen érzésekkel szembesültem.
Az az utolsó itthon töltött hónap már valamennyire felkészíthetett volna a továbbiakra. Nagyon hiányzott a munka és a társaság, és ez a hiányérzet a szülés után is megmaradt. Egy csecsemő még sokat alszik, az embert váratlanul érik az üres két-három órák, amiket így-úgy próbál kitölteni. Én fejvédőt varrtam, holott soha nem varrtam semmit azelőtt (meg azóta sem). De ez persze nem elégítette ki azt az igényemet, hogy lekössem magam szellemileg is. Nehéz volt az első hetek bezártsága, mert az újszülöttet még nem viszi ki az ember, ő meg jobban jár, ha fekszik. Amikor meg már ki lehet vinni a babát, az is csak abból áll, hogy rójuk a köröket a babakocsival.
Aztán ott van az állandó aggodalom, hogy eszik-e rendesen? Mi ez a piros kiütés az arcán? És ez a fehér az ínyén? Csak nem szájpenész? Vajon mindent jól csinálok? És persze a legfontosabb: most épp miért sír? (Hülye kérdéseinkre szerencsére a védőnők többsége megértő türelemmel válaszolgat.) Ezekhez az aggodalmakhoz, valamint a bezártságérzethez meg a szellemi ürességhez hozzácsapódott még a kialvatlanság és a hormonális változások is. Egy ilyen koktél szerintem még Arnold Schwarzeneggert is kiütné, pláne ha mindezt 9 hónapnyi terhesség előzné meg.
Arra meg úgysem lehet előre felkészülni, hogy egy baba (később egy gyerek) mekkora felelősséget és lekötöttséget jelent, és ez a párkapcsolatra is vonatkozik (hiszen például nem lehet többé csak úgy elrohanni, bevágva magam mögött az ajtót, ha nézeteltérésünk támad). Bevallom, engem az is meglepett, hogy mennyit kell dolgozni azon, hogy igazi családdá váljunk és igazi családként – teamként – működjünk.
Mindeközben azért természetesen tudtam nézni a dolog jó oldalát: itt van ez a baba, aki a miénk, csodálatos, hihetetlen. Minden mozdulata, mosolya izgalmas volt és érdekfeszítő, minden feljődési fázisa maga a csoda, amit persze ezerféle módon rögzíteni kellett, és aztán hogy, hogy nem, mégiscsak család lettünk, amit szintén nehezen lehet elhinni, a mai napig is.
A társaság meg a munka persze továbbra is hiányzott. (Egy anyatárs úgy fogalmazott: hiányoznak a konkrét sikerélmények, mondjuk amikor a munkahelyen jól elvégzel egy feladatot, ami nem a pelenkacsere vagy az etetés.) Volt néhány dolog, ami segített, így például a hasonló cipőben járó anyukákkal az összebarátkozás, a beszélgetések, a babamasszázs-tanfolyam, amit ráadásul a védőnőnk ingyen tartott; az, hogy a barátnőm eljött kéthetente meglátogatni, vagy amikor úgy egy év elteltével sikerült szerezni némi szellemi elfoglaltságot, és néha-néha egy kis szabadidőt, amikor elmehetek egy kicsit itthonról. Persze a leginkább az segített, amikor elfogadtam a helyzetemet és a babakocsijukat tologató anyukákat már nem szerencsétlen számkivetettnek láttam, mint hajdan, megboldogult gyerektelen koromban. A helyzetem elfogadásában pedig az lendített előre, hogy megint terhes lettem, és az első szörnyű trimeszter után már kezdek belejönni a családos létbe. Halkan merem kimondani: kezdem élvezni.
Az viszont biztos, hogy baba-mama magazint többé nem veszek a kezembe – hacsak a hormonjaim máshogy nem döntenek.
