Új sorozatunkban egyedülálló anyukákról lesz szó, kalandjaikról, életükről, nehézségeikről, és természetesen könnyebbségeikről (már ha van ilyen). Elsőként egy kedvcsináló, pasizós történet következik...
Nem tudom, ki hogy van azzal, illik-e egyedülálló anyáknak pasizni? Egyáltalán illik-e anyukáknak időnként bulizni menni? Szabad-e időnként kikapcsolni, vagy gyerekkel a karodon, harminc felett, válás után végleg búcsút kell intened éned egy szeretett részének?
Egész komoly kis szakasz az életemben ez, amit egyedülálló mamiként tengetek, és ha nem is kerestem-kutattam eddig sem lázasan az igazit, mert leginkább - ha csak tehetem -, a barátnőimmel járok szórakozni, mégis, valószínűleg mostanában többször bukkanok fel a pesti éjszaka különböző szórakozóhelyein, mint amikor együtt éltem valakivel. Hogy milyen őrült és utólag vicces helyzetekbe keveredem így? Mesélek.
Egyik legironikusabb élményem következik az éjszakai Budapestből, és a lehetetlen, fárasztó, klasszikus nyomulós szitukból. Mint minden éjszakai történet, ez sem kezdődhet nálam másképpen: a Moszkván találkoztam a barátnőimmel. Gondoltuk, lenézünk a Gödörbe, ahol épp Korai öröm koncert volt. Sajnos a 14 évvel ezelőtt hallgatott zseniális 1996-os lemezt (a bizonyos cédé, amiről szó van, itt található , remélem ennek kapcsán sokakban tolul fel a woodoo-s életérzés) semmi sem tudja nálam űberelni, de azért mégis teszek időnként egy utolsó utáni próbát. Ez is egy ilyen volt.
A cigiszag egyáltalán nem zavart, nosztalgikus örömmel vetettem bele magam a sörborszagú tömegbe, és meglepődéssel tapasztaltam, hogy még mindig ugyanazok az arcok járnak ide, mint egy évtizeddel ezelőtt. Így viszont legalább nem kellett azt éreznem, hogy mennyire megöregedtem, és nem kezdtem idegesen lefele huzigálni a polómat az esetlegesen kibuggyanó compó elfedésére. (compó: a derékra felkúszó zsírréteg – és nem egy halfajta –, úgy 25 éves kortól). Táncolni nem akartam, bort pedig a Gödörben nem szoktam kérni, mert csak hányásszagút adnak. Maradt a sör.
A csajokkal egészen jókat mulatunk nem létező igényességünkön. Konstatáljuk, hogy minden ugyanaz, röhögünk a "Na és rá emlékszel? Te is felszedted meg én is!"- jeleneteken, a nosztalgiázás elönti a péntek estétől kevésbé lelkes szívünk. Hozzá kell tennem, mindig is jobb szerettem vasárnap murizni, de ez most már nem fér bele, ha egyszer hétfőn 6:10-kor kelni kell.
Aztán egyszer csak odapofátlankodik hozzám egészen közel a bulizós éjszakákból 10 éve jól ismert K.F., és elkezdi lökni a félig transzcendentális, félig totál közhelyes rizsát. Ha eddig nem tudtam volna, most kiderül, hogy ő egy eléggé ismert hivatásos író (tényleg?), úgyhogy ennek megfelelően rettenetesen jó sztorit kezd lökni nekem: az előbb találkozott egy csajjal – micsoda udvarlási belépő – , aki azért tök gáz, képzeljem el, mert kiderült, hogy már anyuka. Fintorgok, vicsorgok, még mindig nem esik le neki semmi, sebaj, gondolom, ezt most addig húzom, amíg bírjuk, hadd legyen egy király kis csattanó a végén. Persze eközben muszáj közelebb hajolnia, mert zúz a Jócsika a dobon, én meg nézem az órám, mert a bébiszitter hajnali fél kettőkor húzni akar. (Mondjuk őt meg is értem.) Aztán végre rátér a lényegre az izomtalan testű bölcsész, és lazán bekérdez: mikor tudnánk találkozni. Egy erős hatásszünet után közlöm, hogy holnap háromra van randink a barátnőimmel és a kölykökkel a Millenáris játszóterén, jöjjön el, ha a kedve úgy tartja.
Remélem, senkit nem lep meg, hogy két perc alatt úgy tűnt el, mint a kámfor, másnap viszont mi sem a Millenárisba mentünk, hanem túráztunk egy jót a budai hegyekben. Azt hiszem, ez a kalandom ideális véget ért.
