Zanza!

Babát tervezőknek – de nem csak nekik – szóló rovatunkban elsőként egy nagyon személyes és izgalmas naplót közlünk Bereniké tollából. Reméljük, hogy e naplót olvasva sokak – akiknek eddig még nem sikerült a vágyott állapotba kerülniük –  új lendületet és reményt kapnak ahhoz, hogy lelki és testi egyensúlyukat megtalálva előkészítsék a terepet várva várt kisbabájuknak. Most majdnem két hétig szurkolhatunk Berenikének nap mint nap, hogy elhatározását sikerrel megvalósítsa. Ti, Olvasók erőt adtok Neki, Ő erőt ad Nektek, akik esetleg vele tartotok, hiszen együtt talán könnyebb lesz végigmenni ezen az úton. Fogadjátok szeretettel Berenikét a Porontyon!

Fotó: Carbon NYC
Fotó: Carbon NYC

Kedves Olvasó, kedves leendő Anyuka!

Szeretettel üdvözöllek, és meghívlak, hogy tarts velem egy hosszú úton! Amit itt, a Babavágyóban olvasni fogsz, az én történetem. Ez nem egy már megtörtént sikersztori, amit a boldog végkifejlet tudatában, karosszékben hátradőlve szemezgethetsz, és nem fiktív kitalálmány, amire nyugodtan legyinthetsz, hogy ugyan már, úgy kanyarintja a történetet, ahogy akarja. Ez az én valós történetem, az események valóban megtörténtek, sőt épp történnek velem, a gondolatok és az érzések ITT ÉS MOST az én személyes, őszinte gondolataim és érzéseim.

A 30-as évei végén járó, gyermektelen, de saját gyermekre nagyon vágyó, családi állapotom szerint menyasszony vagyok. Erősen túlsúlyos, 6 hónappal a vetéléssel végződő első terhességem óta masszívan magas vérnyomásos. Többször próbálkoztam fogyókúrával, életmódváltással, több-kevesebb sikerrel. Lassan mindig visszakúsztak a leadott kilók. Ha küzdöttél már túlsúllyal, pontosan tudod, hogy ez milyen keserves érzés, amit csalódás, önvád, önsajnálat követ. Hosszú éveken keresztül túlettem magam az üresség és a boldogtalanság miatt. Amikor sok-sok munkával kezdtem egyensúlyba kerülni önmagammal, az persze a külsőmön is meglátszott, kivirultam, és valóban meg tudtam élni a női lényemet.

Másfél évvel ezelőtt megtaláltam a Páromat, és fél év után tudtuk: olyan fontos és erős kapocs van köztünk, hogy az egymás iránti szeretetünkre épülő családban akarjuk leélni további életünket. Eldöntöttük, hogy szeretnénk közös kisbabát, egy olyan lényt, aki Belőle és belőlem jön létre, és együtt neveljük fel. Ha belefér – az én biológiai időmbe – akkor két babát...

Nyolc hónappal ezelőtt várandós lettem. Azt hiszem, sem az én fizikai állapotom, sem a körülményeink nem voltak ideálisak a kis magzatnak. Kilenc hetesen elvesztettük a babát. Sok minden történt azóta: túlvagyok a szomorúság mélyén, önvádon, keserűségen, a gyász nagy részén. A nyár a fészekrakás jegyében telt, sok-sok anyagi nehézség, idegesség és feszültség közepette. Most van elég erőm fizikailag és lelkileg, hogy önmagamra figyeljek, tehát valószínűleg most jött el az ideje annak, hogy előkészítsem a kicsi Babó fészkét.

Rájöttem, hogy minél egészségesebbé kell varázsolnom magam ahhoz, hogy a Kicsinek minél több esélyt adjak az egészséges életre. Olyan sokszor nem sikerült magam miatt, de egy valóságos saját kisbaba, remélem, elég motiváció ahhoz, hogy erős legyek és kitartó.

Meghívlak, hogy tarts velem ezen az úton napról napra, hátha erőt ad neked is, ha hasonló cipőben jársz, de ha más élethelyzetben vagy, akkor is tarts velem, hogy részese legyél az egészségtelen önmagammal vívott harcnak az egészségért, egy egészséges kisbaba lehetőségéért, egy egészséges Panka vagy Bence születéséért. Persze sem égi, sem földi hatalom nem garantálta sohasem, hogy lesz egy kisbabám. Csak a remény van, és sok-sok lépés, amit talán meg kell tennem ezért. Egy elég jó író így fejezte be az egyik leghíresebb kalandos-romantikus történetet: „Minden emberi bölcsesség belefér e szavakba: várni és remélni.” (Alexandre Dumas) És persze várandósság előtt, alatt mindent megtenni, ami rajtam áll.

Ez az én történetem, ami itt és most zajlik. Tarts velem!

Bereniké naplójának első részét holnap olvashatjátok itt, a Porontyon!

Blogmustra