Palkónapló: Soha többé pempő!

Zanza!

Nevezetes esemény történt velünk augusztus tizennegyedikén. És most nem a házassági évfordulónkra gondolok, igen, az is akkor volt, tizenegy éve, jajderég, hanem arra a csodálatos pillanatra, amikor Palkó először csak dührohamot kapott attól, hogy meglátta a gondosan felmelegített bébikonzervet a kezemben, majd rögtön az első kanalat úgy csapta ki a kezemből, hogy a Budapestig hátralévő maradék háromszáz kilométert, narancssárga foltokkal tarkított, "bio paradicsomos-zöldséges tésztafelfújt" szagú pólóban tettem meg.

És nagyon boldog voltam. Palkó tehát végre véglegesen átlépett a pempőevők rendjéből a hús, kenyér, zöldség és egyebeket rágcsálók társadalmába, felszabadítva engem a külön főzés, pürézés, üvegbe töltögetés, és a "miért nem használod a fogadat, édes fiam?" dilemmájának őrjítő rabságából.

Nem volt egyszerű, mondhatni meglehetősen rögös volt az út idáig. Persze csak nekem. Mert Palkó sztoikus nyugalommal figyelt minden praktikát, kínálást és öklendezve utasított vissza minden villával összetört ravaszkodást, egészen tizenöt hónapos koráig. Akkor gondolt egyet, és július elején, amikor az egyik délután Lackónak és Micinek egy-egy darab kakaós kekszet utaltam ki a spájzból délutáni nassolás céljára, Palkó is kinyújtotta mancsát, majd erős, határozott hangon közölte, hogy: - Nnnni! És amikor én kissé tamáskodó mosollyal átnyújtottam a neki szánt, kisebbfajta darabot, először csak óvatosan nyalogatni kezdte, majd egyre intenzívebb morzsolgatásba fogott, végül kénytelen voltam a kisszékébe ültetni, mert, mint ahogy valaki találóan megjegyezte, ilyenkor derül ki, hogy egy ekkora kis keksz valójában milyen orbitális mennyiségű morzsát tartalmaz.

Szóval így kezdődött, igen, nem almával vagy méregdrága babakeksszel, és nagyon gyorsan folytatódott. Az esti, reggeli pempő mellé kis kenyérkockákat vagdostam, eleinte csak vajjal meg kenőmájassal, ezeket csócsálta a gyerek cuppogva, órákig, aztán jöttek a felvágottak, a paprika kockák, uborka karikák, ebédre pedig az apróra vágott hús, a tészta, a rizs, a krumpli. Mivel Palkó már bőven elmúlt egy éves, nem aggódtam az ételek allergizáló hatása miatt, annál inkább féltem attól, hogy cigányútra megy a falat. Ám Palkó úgy tűnik, egyelőre mindennel sikeresen megbirkózik, a nagyobb húsdarabokat, kenyérhéj darabkákat is elrágcsálja két darab őrlőfogával, amikhez most bújnak ki segítségül a felső párok. És ez még nem minden. Palkó ugyanis rendkívül nagy étvágyú lett, ha rajta múlna, egész nap enne. A reggelire és vacsorára legyűrt karéj kenyér és pohár tej vagy kakaó mellé még elkunyerálja az én adagomat is, ebédre többet eszik, mint a testvérei, de az sincs tőle biztonságban, aki a köztes időkben telepszik az asztalhoz. Teljesen átesett a ló másik oldalára, mindent megkóstol, egész nap rágcsál valamit. Mindegy mit, csak ne pempő legyen, csak ugyanaz legyen, amit mi is eszünk.

Sőt. A tálalásnak is ugyanolyannak kell lennie. Mert Palkó áthisztizi magának az ételt a műanyag tányérkából porcelánba, és nem jó neki a babapohár, csak a porcelán bögre. Hát igen, Palkó - legalábbis őszerinte - már kész felnőtt. Maholnap a családi ezüstöt kell kipakolni, hogy ne dühöngjön a szentem.

Panzej

Blogmustra