Anya, egyedül akarom!

Zanza!

Mitől önálló egy gyerek? Hány éves kortól és miben? Nevelés vagy hajlam kérdése a dolog? Hol rontjuk el, akkor-e, ha hagyjuk, hogy négyévesen eldöntse, mit akar felvenni, vagy ha tizenhat évesen még mindig tőlünk várja a tanácsot, hogy elmenjen-e Zsoltival moziba vagy levágassa-e a haját? Vagy mindkettő rendben van?

A lépcsőház szinte minden nap láthatta, hogy a gyerekek bizony nem egyformák. „Egedüüüül” – visította a másfél-kétéves Ákos hihetetlen határozottsággal, mikor a szülők a cinege gyereket felcipelték volna a harmadikra, mert különben lemegy a nap, mire felérnek. Ámde ha nem hagyták egyedül felmászni, Ákoska akkora cuhárét csapott, hogy csak na.

„Apaanya vigyéééélfel” – harsogott tíz perccel később ugyanott a legalább öt-hat kilóval nehezebb, egy évvel idősebb és egy emelettel feljebb lakó Eszterke szájából. Eszterke jó erőben és húsban volt, simán pörgött a játszótéren órákig mindenféle mászókán-csúszdán, a szülők mély sóhajjal mégis felcipelték a legtöbbször a negyedikre, mert különben Eszterke akkora cuhárét csapott, hogy csak na.

Zsóka egyszerre küzd a hatéves Rékával, aki otthon még mindig elvárná, hogy az anyja etesse, és a hároméves Attilával, aki széket húz a hűtő elé, akkurátusan kipakolja, majd nagyjából minden kedvére valót befalatoz, ha hagyják. Zsóka fordítva szeretné a dolgot, hogy Réka drága végre elintézze egyedül az elé rakott vacsorát, esetleg válassza is ki, mit enne, miközben Attila drága megülne a fenekén és hagyná, hogy az anyja az általa kigondolt menüt és mennyiséget adagolja be neki. Egyelőre egyik sem megy. Vajon ő csinál valamit rosszul?

Az egyik iskolában elmondták, hogy kisegítő személyzetet kellett felvenni, annyi gyerek volt képtelen bekötni a cipőjét vagy felkockázni a tányérján a húst elsőben. A másik pedagógus pedig attól néz nagyot, amikor családlátogatáson a hétéves vígan kezeli egyedül a százezres digitális kamerát, a kilencéves meg átbiciklizik egy szál magában a haverjához, majd telefonon alkudozik arról, hogy pizsama-parti keretében ott is fog aludni. Általában, ahogy nőnek, azt tapasztaljuk, hogy barátok, divat vagy szórakozás-ügyben oly önálló gyerekünk milyen gyámoltalan lehet hirtelen, ha el kéne zárni a főcsapot, kitölteni valami űrlapot, vagy szétválogatni a szennyest, berántani a levest. És mi vajon elhisszük-e a megfelelő pillanatban, hogy valóban képes rá? Vagy épp mi sugalljuk, hogy ő még éretlen vagy ügyetlen az ilyesmihez, már a korai napoktól? Libby Purves szerint például egy tízhónapos simán elboldogul az ebéddel kézzel vagy kanállal teljesen önállóan, ha rászánod addig az időt és győzöd eltakarítani a romokat. És ha elhiszed, hogy meg tudja csinálni.

A nyolcéves Ágota otthon kétbalkéznek volt elkönyvelve. Szinte minden váza csorba volt, minden étkészlet hiányos, egy idő után ilyesmi közelébe sem engedték, az anyja pedig majd szívrohamot kapott az éves osztályfénykép kézhez kapásakor, a fényképezés előtti óra épp testnevelés volt, és a lánya fordítva vette utána fel a pulóvert, amire gondosan félregombolta a kardigánt, visszáján feltett kendőcskével koronázva meg a művet. Fésülködni viszont elfelejtett. Ajjaj. Azon a nyáron Ágota a falusi nagymamánál nyaralt. Az anyja korábban érkezett, mint ígérte, mikor belépett a kapun, rögtön földbe is gyökerezett a lába. Ágota egy hatalmas disznóölő késsel vágta a salátát a kacsáknak, akkurátus, laskavágó mozdulattal, épp ahogy Ágota nagyanyja a cérnametéltet szokta. A konyhában a nagymamának kérdezni sem kellett, miért vág a lánya olyan arcot. „Nem ügyetlenebb, mint tik voltatok valaha”- mondta az öt gyereket felnevelő parasztasszony – „csak bebeszéltétek neki, meg hát gyerek még, mindössze arra kellett megtanítanom, hogy arra figyeljen, amit csinál, evés közben nem olvas, biciklizés közben nem a virágokat nézi az út szélén, öltözés közben nem társalog a macskával. Még egyszer se vágta el a kezét. Ja és nem állok ám a háta megett mindig, hogy rászóljak, hogy fogja azt a kést.”

Ágota azóta felnőtt. Ha reggel be akarja fűzni a lánya helyett a cipőt, mert siet, ha rá akar röffenni, hogy tartja már megint azt a villát és ne nyúljon a gyufához, időnként rápillant a rég elment nagymama képére a falon, aztán csöndben marad. „Mén az majd meglátod” – mondja ilyenkor a nagyanyja a gondolatai közt valahol -„csak akarni köll meg figyelni köll. Majd megtanulja ű is. Ha hagyod neki.”

Blogmustra