Az orvosnak is fáj a szülés

Zanza!

Mai szüléstörténetünkben egy rezidens orvos meséli el teherbe esésének és szülésének eseményeit. A kismama egy erdélyi kórházban hozta világra gyermekét, elmondása szerint bár sok szülést látott, meglepte az a fájdalom, amit az oxitocin okozott.

Előzetesen megbeszélte a szülészével, hogy mindenképp hüvelyi szülést szeretne, ám a végén már könyörgött, hogy császározzák meg, mert nem bírja tovább. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Lelkes Poronty-olvasó vagyok, habár kommentelni nem szoktam, így nem ismerhettek. Néha mosolyogva, néha méltatlankodva veszem tudomásul, hogy a hozzászólások a különböző témákban előbb-utóbb az egészségügyi rendszer hibáira és a benne dolgozók nemtörődömségére kanyarodnak  vissza. Pedig ott is emberek dolgoznak, akik néha hibáznak, és néha szülnek is. Szüléstörténetemmel arra szeretnék rávilágítani, hogy egy orvosnak is ugyanolyan nehézségekkel kell szembenéznie szülése során, mint bárki másnak.

Szóval rezidens orvos vagyok (majdnem szakorvos) egy  közismert történelmi, erdélyi nagyvárosban (szóval nem a világ végén, az egészségügyi ellátás, amiben részesültem, jónak számít helyi szinten) Férjem szintén orvos. 17 évesen nőgyógyászati műtéten estem át (petefészek cisztám volt, sürgősségi beavatkozást hajtottak végre), azóta is cisztás problémákkal küszködöm, ami cikluszavarokban, hormonegyensúly-zavarokban nyilvánul meg, az orvosaim által felajánlott megoldás a problémára fogamzásgátló tabletta vagy teherbeesés volt. Mi babát szerettünk volna, de nagyon. Mivel lépéselőnyben voltunk a szaktudásunk miatt, pár ultrahang után tudtuk, hogy kár kínlódni, mert nincs szabályos peteérésem, és bizony indukálni kell. Persze azért próbálkoztunk, nincs semmi vesztenivalónk alapon.  Megvettük a Clostilbegytet es vártam a következő ciklusom elteltét, hogy elkezdhessem szedni.

Mivel azelőtt is szabálytalan volt a menstruációm, csak azért bosszantott, hogy sehol semmi vérzés, mert hátráltatta az indukció elkezdését. Aztán egy reggel rosszul lettem es megkértem egy echografus kollégámat, nézze meg az epehólyagomat, mert nem stimmel valami. Akkor vált világossá, hogy megtörtént a Csoda. Láttam őt odabenn. 4 hetes áldott állapotban voltam. Eufórikus hangulatban voltunk a férjemmel, mert lelkiekben rákészültünk egy hosszas próbálkozásokkal teli időszakra. A terhességem 9 hónapja problémamentes volt, azt az egy apróságot leszámítva, hogy sosem tudtuk pontosan a baba korát, mert csak hozzávetőleges volt az utolsó menstruációm dátuma.

A baba szépen fejlődött, nagyon mozgékonynak bizonyult már odabent is. Közben lakást építettünk, költöztünk, szinte a végsőkig dolgoztam (36.hét), és nagyon vártuk a kislányunk érkezését. A romániai egészségügyi rendszer nőgyógyászati kontrollokat és családorvosi látogatásokat ír elő, de tulajdonképpen senki sem ellenőrzi, hogy tényleg rendszeresen jár-e el a kismama. Én havonta-6 hetente jártam ultrahangra magán szakrendelésre, amit fizettem es a családorvosomhoz is benéztem havonta, majd 2 hetente. Védőnői rendszer egyáltalán nincs, hiányzik a Magyarországon kötelező cukorterhelési próba vagy az utolsó trimeszterbeli NST is. És nem csinálnak epidurális érzéstelenítést sem, habár az azóta nyílt magánklinikákon van rá lehetőség.

Tipikus bezzeganya lévén (ezt is a Porontyot olvasva szűrtem le magamban) arra gondoltam, hogy az egyetemi évek alatt számtalan szülést láttam, simát, fogósat, komplikációsat, császárt, szóval úgy éreztem, tudom, mi történik ott és én is hüvelyileg szeretnék szülni, mert nem nagy ügy, mindenki kibírja. Na, ez a “nem nagy ügy” volt az első nagy tévedésem. Mivel a hasamon már ott díszeleg egy nagy median laparotomia emléke (hosszában egy nagy vágás a köldöktől a szeméremcsontig), mellette bónusz egy hosszúra sikeredett vakbélműtét hege, igazán nem esztétikai szempontok vezéreltek a döntésemben, tényleg hittem benne, hogy a babának ez a legjobb.

Utolsó ultrahangon 36 hetesen voltam, akkor megegyeztünk a várandósságomat követő szülész-nőgyógyász kolléganővel, hogy ha nem indul be a szülés a kiírt időpontig, keressem meg a kórházban (megyei, jól felszereltnek számít, persze hazai szinten), megnéz még, ellenkező esetben hívjam fel es hajrá. Semmi kivételezés, semmi köldökzsinór véráramlás-mérés kétnaponta, NST, stb. Itt ez a protokoll.

Egy decemberi napon, miután délben kitettem az asztalost a készülő konyhánkból, elmentem függönyt vásárolni és a férjemet este elkísértem egy puccos vacsorára. Persze vezettem is végig es pörögtem ezerrel. Na, ez a nyüzsgés volt a második nagy tévedésem. Este nagyon fáradt voltam es hamar lefeküdtünk. Aztán éjféltájt nagy reccsenés éreztem, és megdöbbenten konstatáltam, hogy terhességem 37. hetében elfolyt a magzatvizem. Felkaptuk a csomagot (minden elő volt készítve, mivel költözés kellős közepén voltunk, nem kockáztathattam meg, hogy a kritikus pillanatokban ne találjam meg a szükséges dolgokat), irány a pár száz méterre levő állami kórház. Persze ügyelet, szinten rezidens orvossal, kötelező beutalás szakadt burok miatt. Mindenem el volt ázva es nagyon féltem. Egyáltalán nem úgy történt, ahogy én elképzeltem es kezdtem érezni, hogy a dolgok irányítása kicsúszik a kezeim közül.

Ennek nem így kellett volna történnie, arra voltam berendezkedve, hogy az utolsó két hétben végre pihenek feltett lábakkal, majd ha közeleg az idő, izgulva várjuk a nagy napot (kb.január 1) és együtt mérjük a férjemmel a fájások közötti egyre rövidülő időt. Ez a naivság volt a harmadik tévedésem, mert az idő eljött, fájás meg sehol, csak folyamatosan ömlő magzatvíz és egy nagyon mozgékony gyerek. Felvittek az osztályra, tisztáztuk az ügyeletes orvossal, hogy bizony ebből szülés lesz, várunk reggelig, behívják a saját doktornőmet, ha oda jut a helyzet, de addig várunk, hogy beindulnak-e maguktól a fájások. Kis idő után tényleg kontrakciók jelentkeztek. Monitorra tettek es figyelték az összehúzódásaimat, a baba szívhangja jó volt. Mindenki nagyon kedves volt, lévén „protekciós“, nem a vajúdószobában töltöttem az éjszakát a többi kínlódó kismama között, hanem a szülőszobán. Ez volt a negyedik tévedés, mert így pihenni nem tudtam, de vajúdva végignézhettem három szülést közvetlen közelről. Mára már szinte viccesnek tűnik a szituáció.

Én éreztem, hogy fáj, de azért kibírható, az ügyeletes orvos mondta, hogy ááá, ez semmi, sajnos, ez gyenge fájástevékenység egy szüléshez, de várjunk még. Persze. Közben tágulgattam, reggelre 4 cm voltam, mikor megjött a saját műszakjában a doktornőm. Addig nem is volt szükség rá. Megvizsgált, én újfent megerősíttettem, hogy hüvelyi szülést szeretnék, bármit is mondjak később, mondta, hogy minden rendben a babával, és azt ajánlotta, hogy segítsünk rá a fájástevékenységre oxitocinnal. Elfogadtam, mert tudtam, hogy nem veszélyeztethetem a babám testi és szellemi épségét egy hosszú és bizonytalan kimenetelű vajúdással. Az infúziót 9 órakor tették fel és pár percen belül megtudtam, milyen az igazi fájás. Rögtön 2 percesek lettek, nagyon váratlanul ért az intenzitásuk és a gyakoriságuk, egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy bárki is a bőrömhöz érjen, pihenni sem tudtam közöttük. A férjem mindvégig mellettem volt, próbált nyugtatgatni, de mindhiába.

A személyzet végig kedves volt, mindenki segíteni próbált, miközben én könyörögtem, hogy császározzanak meg, mert nem bírom tovább a fájdalmat. Ezt mindenki mókásnak találta már akkor. 2 órán belül 8 cm-re voltam tágulva, végre felállhattam és elkezdhettem nyomni az ágy szélébe kapaszkodva. Na, ez fájt a legjobban. Közben odaért minden kollégám, aki akkor ott dolgozott, mindenki jött megnézni, hogy vagyok, brutálisan sokan kezdtünk lenni a kórteremben. Mindenki kedves akart lenni, de nem voltam szalonképes formában - amúgy sem vagyok egy exhibicionista típus. Kínlódás, kínlódás, majd fel az asztalra, gátmetszés, a doktornő rásegít és számomra nagy fájdalmak közepette megszületett a lányunk 2750 grammal és 48 centivel. Ideadták nekem, míg megszülettet a placenta, majd elvitték megmosni. Nehéz volt. A gátmetszés és hüvelyrepedés összevarrása meg nagyon kellemetlen. Mire összeraktak, visszahozták őt és mellre tehettem. Ez volt eddigi életem legszebb perce.

A szülés sokkal jobban fájt, mint azt valaha is képzeltem, de saját magamnak levonva a következtetéseket, igen, kellett az oxitocin, még ha így rosszabb is volt nekem. A gátmetszésre is szükség volt, mert így is repedtem. Nem hiányzott sem a ma divatos bordásfal, vagy labda vagy alternatív szülőszoba halk zenével meg émelyítő gyertyaszaggal. Viszont jó volt, hogy a férjem  mellettem volt, hogy felkészült orvoscsapat várta a gyerek érkezését és kicsit talán az is jó volt, hogy annyian voltunk és annyian velem voltak  a nehéz percekben. Köszönet utólag is érte. A kórteremnek nem volt saját vécéje, de kétágyas volt és a babám ott lehetett velem, ennél több nem is kell.

Mára már másfél éves a lányom, testvért tervezünk neki. Habár még ma is félek egy újabb hüvelyi szüléstől, akkor is azt mondom, hogy nem csináltam volna másként az elsőt, pedig lehetőségem lett volna előzetesen császárt kérni. Ha a baba élete veszélyeztetve lett volna, bármikor elfogadtam volna a császár lehetőséget is. Szerintem az a lényeg, hogy az adott helyzetben tudjunk a  legjobban dönteni, nem pedig általánosítva ítélkezzünk a hüvelyi szülés versus császárt illetően.

Áprilisban ismét teherbe estem, újabb boldogság... aztán nem volt szívhang, meg kellett szakítanunk a terhességet, talán egy másik posztban erről is mesélek.

Susu bolondsag

Blogmustra